Napfényes új lakásom balkonjáról körbenézve melegség önti el a szívemet, hiszen hazajöttem. A felületes szemlélő a panel sor mellett csak a Teve házakat, a Fókusz házat és az új Honvéd kórház épületét látja, de én jobbra nézve a Petneházy utca végén látom a Váci úton lassan 50 éve álló piros-fehér csíkos házat is, amelynek hátsó oldalára nézett réges-régen az ablakom.

Hazajöttem Angyalföldre, bár igazán soha sem mentem el. Nem mentem el csak újlipóciáig, bár azt körbelaktam a Hollán Ernő utcától a Thurzó utcán és a puccos Cézár házon át a kevésbé puccos, de nagyon szeretett Kárpát házig. Egyszeri kilengésemet leszámítva, amikor is átléptem a Szent István körút túloldalára és a Falk Miksa utcában volt az otthonom, az angyalok földjén éltem. Ide, a Center házban lévő kis csodalakásba a patinás Hollán Ernő utcából érkeztem. Visszagondolva a kicsit sötét és hideg lakásra, már el sem tudom képzelni hogyan tudtam ott hosszú napokat eltölteni a kis laptopom mellett, kalauz kesztyűvel pötyögtetve a klaviatúrát. Biztos van olyan olvasó, aki még emlékszik a kalauzos évekre, amikor az utasok felszálltak a csörömpölő villamosokra (amit akkor a nagyon trendinek hitt tuja néven emlegettünk), majd a kalauztól jegyet vásároltak. A kalauzok egész nap a számukra kijelölt járművön utaztak, nyakukban egyentáska, amelynek mélyéről az utas kérése szerint vették elő az egyszerű vonaljegyet, vagy éppen egy átszállót. A jegyet egy e célra rendszeresített lyukasztó eszközzel kezelték, kezükön a téli hónapokban azzal a bizonyos kalauz kesztyűvel, amely az ujjaik végeit szabadon hagyta, hogy ügyesen elő tudják venni a táska mélyéről a jegyeket, illetve a megfelelő helyen tudjanak lyukat gyártani a jegy kezeléseként.

Akkoriban még nem metróval jutottunk el a Nyugatitól a Duna Plázáig, pontosabban annak hűlt helyéig. A Kádár utcai végállomásról indulva a Váci úton járt a 3-as és az 55-ös villamos, az előbbi egészen az újpesti Fóti útig, az utóbbi pedig az Árpád úton egy félelmetes fahídon keresztül Rákospalota széléig közlekedett. Sőt, egy kisebb szakaszon még a 33-as és a 15-ös villamoson is utazhattunk, a 33-as a Dráva utcánál indult és az Árpád hídon át zötyögött Óbudára, a 15-ös pedig a Jászai Mari tértől a Kárpát utcai lakótelep helyén lévő dzsumbujon át, egy malom és egy fatelep mellett közlekedett a Dráva utcáig.

A Váci úton azonban nem csak villamosok jártak, hanem a 43-as és a 84-es busz is, ez utóbbi egészen a Moszkva tértől Újpestig. Nem a Váci úton járt, de annak sarkáról indult a 32-es busz Kőbányára, kuriózumként ez az egyetlen járat, amely ma is majdnem a régi útvonalon, a régi számozással közlekedik. Igaz a 70-es évek elején még három vasúti sorompón keresztül vergődött el a Nagy Lajos király útjáig, jó kifogást adva a diákoknak a késés kimentésére, egyben megfelelő időt biztosítva a házi feladatok megírására.

Mindhárom járat csuklós buszokkal közlekedett már akkoriban is. A fejlődést szimbolizálva egyszer csak a csuklós buszokon a sétáló kalauzt felváltotta a busz végébe épített kalauzülés, ettől kezdve kényelmesen ülve, kis pultjukról szolgálták ki a felszálló utasokat. A buszvezető és a kalauz között kialakult egy munkamegosztás, amely szerint a buszvezető az első két ajtó forgalmát figyelte, a kalauz pedig a hátsó kettőét. Ennek eredményeként a 9 óra után elcsendesülő forgalomban hallani lehetett a kalauz mikrofonba bemondott jelzését:

- Hármas, négyes kész!

Ezt persze nem csak a címzett buszvezető hallotta, hanem a buszmegállók környékén élők is, különösen hétfő esténként, amikor adás hiányában nem nyomta el a TV műsor hangja a csöndes estében visszhangzó szavakat.

A fejlődés következő lépéseként egyes járatokon megjelent a KN jelzés, amely tudatta az utasokkal, hogy egy kalauz nélkül közlekedő járatra fognak felszállni. Mai gondolkodásunkkal biztos egy ésszerűsítési, létszám gazdálkodási folyamat eredményeként értékelnénk ezt a lépést, de bevallom, nem igazán tudom, hogy a teljes foglalkoztatottság időszakában miért is szüntették meg a kalauzokat, feladataikat részben a buszvezetőkre hárítva, hiszen a kezdetekben e buszokra csak az első ajtón lehetett felszállni, ahol a buszvezető árulta a jegyet azoknak az utasoknak, akik érvényes jegyeket, bérleteket nem tudtak bemutatni. A kalauz nélküli járatokkal megszűnt az esténként visszhangzó „hármas, négyes kész”, majd pár év múlva már nem csak a kalauz, hanem maguk a régi buszjáratok és a csörömpölő villamosok is eltűntek a Váci útról.

Visszagondolva a régi időkre érdekes kérdésként élik meg az itt lakók, hogy mikor is volt jobb a környék közlekedése. A gyorsan, forgalomtól nem akadályoztatva suhanó metró vagy a szinte minden sarkon megálló buszok és villamosok szolgálták-e jobban a közlekedők kényelmét. Igaz, nehezen összevethető a hatvanas, hetvenes évek forgalma és a mai rohanó világ. Igen élénk fantázia kellene egy mai fiatalnak, hogy elképzelje milyen is volt, amikor a Váci út és a Dagály utca, illetve Frangepán utca kereszteződésében nem volt közlekedési lámpa. A hetvenes évek végén a kissé viseltes „kispolszkimmal” minden gond nélkül lehetett a Váci útról balra nagy ívben a Dagály utcába fordulni, annak ellenére, hogy a Váci út közepét a villamos sínek kettészelték. Sőt pár évvel korábban az Árpád híd és a Váci út csomópontjában nem, hogy felüljáró nem volt, még közlekedési lámpa sem működött. Akkoriban még a számos tömegközlekedési járat mellett csak néhány Wartburg, Skoda, Moszkvics, Zaporozsec, Polszki fiat és Zsiguli járt az utakon, ha néha egy-egy Csajkát, Volgát, netán Mercedest vagy más nyugati autót látott a járókelő, hosszasan utánanézett a különleges járműnek. Ennek ellenére a kerületben lakó nem kis létszámú nyugdíjas mégis nosztalgiával gondol vissza a számos buszra, villamosra, amikor töprengve állnak a sarkon, hogy a Forgács utcai vagy az Árpád hídi metrómegállóhoz tudnak-e könnyebben elsántikálni, hiszen a szeretett Lehel csarnokba már nem zötykölődhetnek el mással. Igaz e megállókban nem kell megküzdeniük a mozgólépcsőkkel, a rendes lépcsők azonban a piacról hazafelé nagy megpróbáltatások elé állítják a szépkorúakat, ezért számosan a metró helyett inkább megkerülik a fél várost a 133-as busszal, amelyre lépcsők nélkül feljuthatnak, sőt még a kevésbé rohanó tempó mellett segítséget kaphatnak egy-egy ifjabb utastársuktól a bevásárló kocsik fel- és leemelésében is. Mindenesetre a bevásárló túrák során kissé irigykedve néznek szerencsésebb társaikra, akik a piac oldalában felszállhatnak a Lehel utat járó 14-es villamosra vagy az előkelő újlipótvárosi járatra, a 76-os trolira.

Diákkoromban a 60-as évek elején épült Árpád hídi lakótelepen, pontosabban a Dagály utca elején álló, egyik 9 emeletes, akkor toronyháznak becézett házban éltem. A vadonatúj un. zsaluzott beton technológiával épült házak valószínű a panel ősei lehettek, a laikus legfeljebb annyi különbséget látott, hogy nem a kész elemeket szállították a helyszínre, hanem helyben gyártották le a betonvázat. Lehet, sőt időnként divat szidni a lakótelepeket, lepanelprolizni az ott élőket, de ez a lakótelep nagyon kedves számomra. A mi házunkban csupa értelmes, sőt barátságos ember lakott, rengeteg kutyával, macskával. Emlékeim szerint akkoriban fel sem merült, hogy valaki nem fizet közös költséget vagy bármilyen más közüzemi számlát, sőt a kapualjba saját pénzükből virágokat vettek, a lépcsőházat – az akkor még működő házfelügyelő takarítása mellett – tisztántartották és a lakók maguk is takarították. Nem vitatom, hogy elfogult vagyok tinédzser korom helyszínével, de tessék csak ma is megnézni ezeket a házakat. A fák már az ötödik emeletig érnek, rajtuk madarak csicseregnek, egyes elhivatott lakók a ház körül virágos kertet varázsolnak, szóval ma is valahogy olyan emberi ez a negyed, semmi negatív dolgot nem lehet ráaggatni az elsivárosodott lakótelepi rémálomból. Ezen a lakótelepen még divat volt megismerni a szomszédot, köszönni a házban lakóknak, még be lehetett csöngetni egy tojást vagy egy konzervnyitót kölcsönkérni, majd másnap a tojásból készült süteménnyel, mint kamattal megfejelve visszaadni.

A mai lakóparkoknak nevezett lakótelepeken már valahogy nem így működnek az emberek. Az öt épületből álló Cézárházban eltöltött 6 év alatt alig 10 lakót sikerült arc, név és lakóhely szerint azonosítani, a kimérten köszönünk egymásnak kapcsolatot azonban a szomszédok már nem is akarják átlépni. Gyakorlatilag a legközelebbi kapcsolatot a portaszolgálat munkatársai vagy a biztonsági őrök jelentik, hiszen a mélygarázs melletti posztjukon nap, mint nap találkoznak a távozó és érkező lakókkal. Igaz a Kárpát házban „csak” három évig laktam, de egyetlen lakóval sem sikerült megismerkednem. Beköltözéskor lelkesen becsöngettem mindkét szomszédomhoz, hogy én lennék az új lakó, de mindkét próbálkozásom sikertelen volt, mivel a lakásokat irodának bérelték és a bérlők egyáltalán nem voltak kíváncsiak sem az új, sem a régi lakókra. Gyakorlatilag azt hiszem manapság csak a kutyások és a kisgyermekes szülők kötnek ismeretséget, miközben az előbbiek hajnalban azonos utakat rónak, az utóbbiak vigyázó szeme pedig a játszótereken követi gyermekeiket.

Visszagondolva a régi Dagály utcai házra, még ma is emlékszem a lakók nagy részére, amikor nagy ritkán arra járok, még ennyi év után is felismerjük egymást egy-két régi szomszéddal. Az pedig már egyéni szerencsém, hogy ma is töretlen az a közel 50 éves barátság, ami valahol a Dagály utcán átmenő régi vasúti sínek mellett egy Csöpi nevű puli sétáltatásával kezdődött. Tényleg, ki emlékszik a kutyásokon kívül a Vizafogón, valahol a cseréptetős házak környékén a semmiben végződő és az Esztergomi út vonalán a Rákos patak felé tartó vágányokra. Sorompó is volt a Dagály utca közepén, igaz nem emlékszem már, hogy valaha leengedték-e, bár a sínek állapotára visszagondolva, valószínű csak úgy ott maradt és a lebontását várta. A gazzal benőtt sínek mellett azonban igazi kutyás paradicsom volt, szabadon lehetett engedni az egész napi szobafogság után az ebeket, akik boldogan rohangáltak a forgalomból kieső, biztonságos prérin.

Apropó kutyák, pontosabban kutyások. Ennek a Lakótelepnek számos híres kutyása is volt. Gyerekfejjel még nem is tudtam értékelni, de így visszagondolva melegség önti el szívemet, hogy néha napján Domján Edit vagy Kaló Flórián mellett ülhettem a füves domboldalon, miközben Princ nevű orosz agarukat levegőztették. Együtt sétáltam párszor Görbe Jánossal és foxijával, sőt egyszer a felesége pár kutyás tinit még egy kávéra is meghívott. A lakásuk (és talán Domján Editéké is) az Árpád híd feljárójára nézett, és olyan végtelenül egyszerű volt, hogy a foxin kívül nem is emlékszem semmire.

A telep Váci út felőli végén a már említett piros csíkos ház mellett állt a kék csíkos. Amikor 62-ben beköltöztünk, mindkét csíkos ház helyén csak bozótos senki földje volt és az ablakunkból esténként láttuk a vörösen felizzó fényt, amely a Váci úti vasöntödéből áradt. A csíkos házak igen gyorsan felépültek és újabb ismert kutyásokkal bővült a telepi közösség. Talán a kék csíkosban lakott Parti János olimpikon, aki Lola és Hümér nevű boxerek büszke tulajdonosa volt. Később a 60-as évek végén a telep Árpád híd felőli részén lévő talpalatnyi zöld területre panelházak épültek, ezek egyikében lakott Várkonyi Mihály és Csupor nevű pulija. A hosszú közös kutyasétáltatások alatt rengeteget tanultam a 40-es évei végén járó írótól, neki köszönhetem, hogy elolvastam számos olyan könyvet, ami mellett elmentem volna, ha nem adja azokat a kezembe. Talán neki köszönhetem ezeket a sorokat is, hiszen első próbálkozásaimat olvasva nem nyirbálta le vadhajtásaimat, nem vette el tőlem az alkotás örömét, bár megjósolta, hogy sosem leszek igazi író, mert ahhoz túl lusta vagyok. Miért is? Várkonyi Mihály szerette volna megértetni velem, hogy az emberből kiömlő gondolatok halmaza nem azonos egy írásművel, azon az első leírást követően még dolgozni kell, sőt sokat kell dolgozni. Igaza volt és igaza lett, nem lettem író, csak írok.

Lakott a telepen számos kutyátlan híresség is. Életem első zsebrádióját, pontosabban egy foci alakú kisrádiót Albert Flóriánnál láttam, aki a 60-as évek elején lakott talán valamelyik Karikás Frigyes utcai házban. A Dagály utcai első „toronyház” első emeletén pedig Avar István színész lakott, közvetlen, kedves lakótársként.

És persze ott laktunk mi, a ma már a nyugdíjas éveink felé kacsingató gyerekek. Gyerekek, akik akkor még a házak közötti úttestekre ugróiskolát rajzoltak fel, tollaslabdáztak vagy éppen kidobóst játszottak. Ez nem jelentette azt, hogy utcagyerekek voltunk, de mivel szüleink általában egész nap dolgoztak, az iskola után valahol csak el kellett tölteni az időt. Játékainkat csak nagy ritkán zavarta meg egy-egy autó, azt hiszem a mi házunkban összesen 3 autós - két orvos és egy autószerelő – lakott. A szüleink a költözés évében még visszacipeltek minket a régi iskolánkba, de a következő tanévet már a vadonatúj Karikás Frigyes utcai iskolában kezdtük. A tanulók többsége lakótelepi gyerek volt, de a Dagály utca Népfürdő utca felőli végén voltak az általunk csak rendőrházaknak nevezett épületek, ahonnan szintén sok gyerek járt az iskolába. Na és ne feledkezzünk meg az impozáns Dagály Sétány helyén a Turbina utcában álló (vagy éppen dűlő?) épületekről sem, ahonnan jó pár cigánygyerek volt a tanulótársunk. Igen, tanulótársunk, mert akkoriban még eszébe sem jutott senkinek, hogy az iskola mellé járjon, az ő szüleik is dolgoztak és ők pedig iskolába jártak. Igaz, néha egy-egy évnek többször is nekifutottak, de előbb-utóbb mindegyikük befejezte a kötelező tanulmányokat.

A Dagály utca síneken túli végén nem csak a rendőrházak voltak, hanem a fél város ott tanulhatott vezetni az MHSZ égisze alatt. Az izgalmas órákat követve a Váci út és a Dagály utca sarkán álló modern irodaház helyén lévő Gödörnek csúfolt kocsmában lehetett meginni pár pohár hosszúlépést vagy pár korsó sört, esetleg az akkoriban még nagy műgonddal megkülönböztetett fekete- vagy más színű címkés cseresznyepálinkát, hozzá elszívva a szintén nem azonos megítélés alá eső egri vagy pécsi fecskét, esetleg valamilyen más mezítlábas cigarettát. Később a gödör oldalában nyílt egy egészen fantasztikus lángossütő, ahol 1 forintért hatalmas, frissensült lángosokat, majd később a fejlődés eredményeként 1,20-ért hatalmas káposztás lángosokat árultak. Hááát azok a káposztás lángosok, még ma is a számban érzem az ízét!

Végül nem feledkezhetünk meg az utca névadójáról sem, bár érdekes módon pont fordítva történt, hiszen a Dagály strandon évtizedekig az állt, hogy Szabadság strandfürdő, így valószínű az utca lett a strand névadója. Mindenesetre a nyarak egy jelentős részét ott töltötték a telepi gyerekek, pedig nem volt élményfürdő, nem volt fedett uszoda, nem volt hullámmedence és nem volt vízforgatós rendszer sem, de a büfék ma is szinte ugyanott, ugyanúgy állnak, mint akkoriban. Emlékeim szerint azonban akkor még nem jelentett problémát, hogy négyen-öten belépőt vegyünk és a zsebpénzünkből megebédeljünk.

Ma már szinte csak a Dagály utcai, pontosabban az Árpádhídi lakótelep a régi ezen a környéken, hiszen az öreg házak és gyárépületek helyén új irodaépületek állnak. A Váci úton nézelődve régi ismerősként talán csak a Gogol utca sarkán lévő Kávés Katicát, az ELMŰ impozáns épületét, a ma még működő, bár a napokban a manapság divatos korszerűsítéssel (ami általában a bezárás szó szinonimájaként értendő) fenyegetett József Attila színházat és a manapság ÁNTSZ-nek becézett KÖJÁL-t látni. A hatsávos Váci utat szegélyező komplexumok világvárosi benyomást keltenek a nézelődőben. A csillogó irodaépületek tömege láttán ugyan felmerül a kérdés, hogy létezik-e annyi vállalkozás, ahány irodát építettek nekik, de el kell ismerni történelmi léptékű változást jelentett felépítésük a környéken. A korábban néha angyalföldiként finoman lesuttyózott lakosok ma már a belvárosban élnek, belvárosi infrastruktúrával, na és persze belvárosi árakkal. Nagy szerencsénkre a belvárosi környezetet nem csak az irodaépületek, bevásárlóközpontok jelentik, hanem a csodálatos új lakóépületek is. Vitathatatlan, hogy az utóbbi 20 év fejlődését ezen a kerületen lehet igazán lemérni, ahol a kis házacskák és az elhanyagolt körgangos épületek nagy részét lebontották és a helyükre olyan új lakóparkokat, de legalább is lakóépületeket varázsoltak, amelyekről korábban nem is álmodtunk. A sötét udvari lakások helyett ma már napos, erkélyes, sőt teraszos lakások várják új lakóikat, kisebbek-nagyobbak, drágábbak-olcsóbbak, sőt még a nehezebb körülmények között élő bérlők részére a mára már szinte elfeledett önkormányzati (leánykori nevén tanácsi) lakások is épültek.

Ha ma egy idegen a Duna Pláza előtt benéz a Pestige Towersre és a Marina Partra, ha tovább megy az Árpád híd ikertornyai mellett a Riverside épületei felé vagy a Teve házak mögött meglátja a Fókusz, a Center és az Origó házakat, vagy a Centrál parkot, biztosan azt hiszi, hogy a tehetős budapesti polgárok által lakott legelitebb kerületbe érkezett. Végül is nem téved nagyot, hiszen az angyalok földjén jár.