Kormányváltás idején többször szembesültünk már azzal, hogy a köztisztviselőket kollektív bűnösnek kiáltják ki az ország problémáiért. Ehhez a rendszeresen visszatérő kérdéshez nem kell valódi kormányváltás, elég egy tárca koalíciós partnerek közötti cseréje vagy akár „egy egyszerű” miniszterváltás is. Ezekben a napokban újra aktuálissá váltak a közigazgatásban dolgozókkal kapcsolatos elmélkedések, hiszen a minisztériumi szobák mélyén újfent kisebb-nagyobb dobozokba szortírozzák személyes holmijukat az ott dolgozók, hogy ne érje őket váratlanul az elbocsátó szép üzenet.

De kik is ezek az emberek?

Családanyák, édesapák, nagyszülők, családfenntartók, pályájukon épp csak az első lépéseket megtett értelmiségiek, több tíz éve a köz érdekében dolgozó emberek, a főnökeik kívánságait leső titkárnők, gépírók, azaz a szomszédaink, a barátaink, az ismerőseink. Persze, mint minden munkahelyen, mint minden közösségben, közöttük is vannak jobb és rosszabb képességűek, szorgalmasabbak és lustábbak, becsületesek és lókötők.

De nézzük csak mi is a közszolgák bűne?

Először is az, hogy munkavállalók és nem politikusok. Elvégzik azt, amire munkahelyi felettesük utasítja őket. A munkahelyi légkör és a főnökök IQ-ja függvényében néha még a véleményüket is elmondhatják egy-egy feladat előkészítése során, amire persze általában senki sem kíváncsi. Szerencsétlenségükre, ha az átlagot meghaladóan teljesítenek, akár még valami középvezetői megbízást is kaphatnak. Mire is kell itt gondolni? Természetesen nem államtitkári, főcsoportfőnöki és még ki tudja milyen pozíciókra. Egyszerű szakmai szervezeti egységek vezetéséről van szó.

Ha a közszolgák is milliárdos üzletemberek lennének, megtehetnék, hogy csak azoknak a feladatoknak az előkészítésében vagy végrehajtásában vesznek részt, amelyekkel akár érzelmileg, akár szakmailag, akár politikailag azonosulni tudnak. Csakhogy nem milliárdosok, sőt még csak nem is milliomosok, így legfeljebb eljátszhatnak a gondolattal, mi is történne, ha egyszerűen nem hajtanák végre azokat az utasításokat, amelyekkel nem értenek egyet. Eljátszanak a gondolattal, majd végrehajtják, hiszen köztisztviselők, ez a munkájuk, ez a munkahelyük, itt kapják a megélhetésüket biztosító fizetésüket, miközben otthon a feleség a harmadik gyerekkel GYES-en van, ki kell fizetni a lakásra felvett bankkölcsönöket, a rezsit és bármilyen hihetetlen, enni is kell, öltözni is, sőt eléggé el nem ítélhető módon, néha még nyaralni is mennének.

De nézzük meg közelebbről, mivel is jár ez a ciklusonként megkérdőjelezett hűség vagy inkább hűtlenség?

Azért beszéljünk hűségről/hűtlenségről, mert itt szakmaiságról szó sem lehet. Sajnos szinte senkit nem érdekel, hogy szakmai szempontból milyen kiváló, hosszú tapasztalattal rendelkező kollegák kerültek ki az eltelt évek során a köz szolgálatából, és alakítottak ki maguknak – az esetek többségében - kényszervállalkozóként új egzisztenciát. Néhányan közülük, ha úgy tetszik, „a legelvetemültebbek” egy-egy alkalommal még visszaszivárogtak arra a területre, amelyhez igazán értenek, ahol ugyan sokkal több munkáért lényegesen kevesebb elismerést és ellentételezést kapnak, mint a magánszektorban, mégis boldogabbak, mert úgy érzik, visszakerültek a helyükre. Aztán eltelik újabb 2-3, legfeljebb 4 év, és kezdődik minden elölről. Azt leszámítva, hogy legközelebb már nem hisznek a hívó szónak, nem változtatnak, nem akarják megváltani a világot.

No de mik is azok a hűtlenséget vagy megbízhatatlanságot alátámasztó fő bűnök, amelyeket elkövettek? A volt minisztériumi vezetés titkárságán dolgozóké például az, hogy „rossz embereknek” főzték a kávét. Rossz emberek után mosogattak, rossz embereknek kapcsolták be a telefont, rossz emberek diktálására gépeltek, stb., stb.. Rendkívül szélsőséges esetben ezekkel a rossz emberekkel ráadásul kollegiális viszonyt alakítottak ki, így félő, hogy ha találkoznának a villamoson – amire azért nem sok esély van, hiszen a rossz emberek a számukra rossz időszakokban is általában a közszolgákkal ellentétben gépkocsival közlekednek –, esetleg köszönnének nekik, nem fordítanának hátat. Azt viszont a legvadabb fantáziával rendelkezők sem gondolhatják komolyan, hogy egy köszönés, esetleg kézfogás során a rossz ember fülére hajolva olyan titkokat szivárogtatnának ki, hogy az új főnök hány cukorral issza a kávét…

Egy apparátus persze nem csak titkárnőkből áll; a köztisztviselők az érdemi ügyintézés során is számtalan hibát véthetnek. A szorgalmasabbak ugyanis napi 8 óra helyett 10-12 órában is előkészíthetik a vezetői döntéseket, képviselhetik különböző megbeszéléseken az aktuális vezetés álláspontját. Közben persze szépen felnőnek a gyermekeik, így ahelyett, hogy őket hallgatnák, elmerülnek inkább egy-egy jól irányzott főnöki letolásban, amiért este nyolckor leléptek, és amikor fél kilenckor keresték őket, nem voltak a helyükön. A legmegbízhatatlanabb közszolgák még a hétvégén is az ország tönkretételén ügyködtek, így amikor a vasárnapi családi program helyett a számítógépük előtt ülve valamilyen nagyon kártékony előterjesztés szövegezésén dolgoztak, házastársuk számára is egyértelművé vált, milyen hitvány emberrel is kötötték össze az életüket. Ha az első, esetleg a második kormányzati ciklust túl is vészelte a megbízhatatlan közszolga házassága, a harmadik már valószínű megrengette azt, és a negyedik végére néhányan ismét független, elvált emberként vethették magukat a munkába.

Létezik jobb- és baloldali vakbél?

Higgyék el, a vakbél rendes helye a jobb oldalon van, de a lépet politikamentesen a baloldalon célszerű keresni. Sőt! A jobboldalon lévő vakbelet a baloldali érzelmű doktor ugyanúgy veszi ki, mint hívő kollegája, és nincs a műtéti technikában különbség akkor sem, ha az orvos a beteg nézeteivel azonos vagy ellentétes platformon áll. Meggyőződésem, hogy egyetlen köztisztviselő sem dörgölte tenyerét az elmúlt 20 év során afelett örömködve, hogy végre jól elrontott valamit, hogy szánt szándékkal válságba sodorhatta az országot. Ha úgy hiszik, van értelme a bűnbakkeresésnek, tessenek kicsit magukba nézni, mindkét oldalon. Persze egyszerűbb a közszolgák kollektív bűnösségét kimondani, de akkor is tükörbe kell majd nézni, ha a családjuk és az egészségük elvesztése után köszönet helyett elveszik a becsületüket, majd a munkájukat, az egzisztenciájukat, végül a 30 éves jubileumi jutalom helyett az ötvenes éveik végén lehet, hogy nem kérnek munkanélküli segélyt, inkább elvesztik amijük még maradt: az életüket.

A döntéshozók nyugodt álmát azonban talán az segítené a legjobban, ha a megbízhatatlan közszolgák sorsáról szóló döntéseik során a mellettük álló megbízható kollegájuk szemébe nézve hoznának olyan verdiktet, amelyet a következő váltáskor bizalmas munkatársuknak kívánnának. Ne tessék elfeledkezni arról sem, hogy a váltás, nem feltétlenül kormányváltást jelent, váltás egy egyszerű átszervezés vagy egy egyszerű vezetőváltás is!