Sose halunk meg, vagy mégis?

 

 

Az ember minimum 80 évben gondolkodik, bár bevallom én 90 valahányra taksáltam az esélyeimet, mivel mindkét ágon bővelkedtem 90 feletti rokonsággal. Ugyanakkor valahogy a lelkem legmélyén mindig féltem attól, hogy nem lesznek gondtalan nyugdíjas éveim, talán ezért is éltem a prémium években rejlő lehetőséggel és környezetem értetlenkedése ellenére novembertől, ötvenöt és fél évesen „előnyugdíjas” lettem. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy az ember nem dolgozik, esetleg még unatkozik is, hiszen a saját kis cégem ugyanúgy működik tovább és a megbízásaim is adnak elég feladatot. Mindemellett azonban tudok egy kis időt lopni némi kreatívkodásra, festegetésre, írogatásra, szóval csupa olyan gyermetegnek tűnő dologra, amitől egy tizenéves még azt hiszi képes megváltani a világot és amire, pontosabban aminek hiányára gondolva, még egy huszonéves is úgy gondolja, nem érdemes felnőtté válni.

 

Majdnem két egész hétig élvezhettem is az előrehozott szabadságot, de november közepén sajnos - vagy szerencsére? - az éves mammográfiai szűrővizsgálaton fennakadtam és december elejére meg is született a kíméletlen ítélet: nagy valószínűséggel valami carcinoma, január végén műtét és ezután végleges ítélethirdetés.

 

Ilyenkor az első gondolatok között előkelő helyet foglal el az „itt a vége” érzés, hiszen a rák kimondása szinte azonos a halálos ítélettel, a kérdés csak az, hogy mikor hajtják végre. Lehetnek hónapok, évek és ezek az évek azonos esélyt adhatnak egy normálisnak minősített halál miatti végnek is. Vajon miért érezzük természetesebbnek, ha valaki 68 éves korában infarktusban vagy agyvérzésben, esetleg más agyi katasztrófában meghal, mint ha ennyi idősen valamilyen daganatos betegség miatt távozik ebből a világból? Érdekesen kétélű helyzet ez, hiszen gondoljunk csak bele mekkora adomány az, ha az élet megengedi, hogy felkészülten mehess el. Míg egy X napon teljesen váratlanul infarktusban meghalt személy nem rendezhette el sem anyagi ügyeit, sem emberi kapcsolatait, esetleg úgy kellett távoznia, hogy nem mondhatta meg a számára fontos embernek, mennyire szereti, addig egy rákos betegnek rengeteg ideje jut minderre. Lehetősége van átgondolni a barátaihoz, családjához fűződő kapcsolatát, tervezni tudja a vállalkozásait, befektetéseit, nem terheli meg hosszabb távú kölcsönnel a vagyonát, stb. Azt hiszem a helyzete minden szempontból jobb, mint a váratlanul a halál közelébe kerülő sorstársaké, bár valószínű igen jelentős különbség van a hirtelen halállal járó pár percnyi, esetleg órányi szenvedés és a lassú haldoklás miatt teljes életnek nehezen nevezhető hónapok között. Most úgy látom, jó szervezéssel a két helyzet összes előnye csokorba gyűjthető, így biztosan lesz elegendő idő az egész életem átgondolására, függő ügyeim rendezésére, az emberi kapcsolataim alakítására és biztosan lesz elég idő a befejezés módjának és körülményeinek gondos megtervezésére. Ez utóbbi kapcsán csak arra kell vigyázni, hogy reálisan lehessen megítélni a hasznosan és még éppen élvezhetően megélt napok és a már értelmetlen idő határát, nehogy olyan helyzet alakuljon ki, amely a józan ítélőképességet bármelyik irányba tévesen befolyásolja.

 

Kívülről nézve

 

 

Ha nem rólam szólna a történet, talán még élvezhető is lenne egy kicsit kívülállóként leskelődni a házam tájékán, de mivel rólam szól, így legfeljebb érdekes. Pontosabban inkább furcsa. Olvasom a kezembe nyomott papíron, hogy tubuláris carcinoma alapos gyanúja merült fel, amit el kell távolítani és ezután az ismételt szövettan majd exact diagnosist ad, de sem a papírt nem érzem a magaménak, sem a problémát. Nyilvánvaló, ez valaki mással történik és én csak rossz helyen, rossz időben becsúsztam a képbe. Ennek a másvalakinek mondják, hogy keressen magának egy sebészt, de ha éppen nincs egy sem raktáron, akkor tudnak ajánlani és ezzel egy cetlit nyomnak a kezébe egy névvel és telefonszámmal. Fél szemmel ránézek a papírra, gyorsan realizálom, ismerem a név mögött megbújó doktort, de mi közöm hozzá? Az égvilágon semmi, így eszembe sem jut felmenni két emeletet és megkérdezni mikor akarna feltrancsírozni, inkább elindulok hazafele, a problémán meg rágódjon az akit érint. És mint tudjuk, ez nem én vagyok, én csak valahogy kívülről szemlélem, mik is történnek másokkal.

 

Kinyitom a szemem, a kijelző zöld fénnyel ragyogja be az éjszaka sötétjét, hírül adva az ébredőknek: hajnali 2 óra 12 perc. Akkor szemet becsukni, még rengeteget lehet aludni reggelig. A szemlehunyás azonban nem hoz álmot, a fejemben egyre forognak a képtelenebbnél képtelenebb történetek. Semmi pánik, nyugodt távolságtartás, majd egyszer csak elemi erővel tudatosul bennem, hogy nem valaki másnak akarják szétvágni a mellét, kikotorni belőle valami balsejtelmes dolgot. Csak én lehetek az a pancser, akivel soha nem tud valami egyértelmű dolog történni, aki ha innen nézzük ilyen, ha onnan, akkor olyan helyzetek között lavíroz. Most sem egy rendes tumorról van szó, hiszen az emberek többsége fürdik, úszik, zuhanyozik, vagy mit tudom én mit csinál, és akkor egyszer csak megakad a keze valami csomón. Hát nem ez a dolgok rendes menete? No jó, ha nem is tapintható az a csomó, de hát ezért járunk évente mammográfiára, hogy a lepényhez hasonlóra préselt melleinkről egyértelműen megállapíthassák, hogy minden O.K., vagy van ott valami egyértelműen jó vagy rossz dolog. Rendben, ha nem is ilyen egyszerű, akkor erre találták ki a mintavételt, amikor kicsippentenek picike szövetdarabkákat a gyanús területről és erre a szövettani vizsgálat mondja ki, hogy hurrá, csak ciciszövetről van szó, vagy ajajj ez valami rossz, azonnal ki kell venni.

 

Ez persze csak normál esetben, normál emberekkel szokott így történni, körülöttem valahogy nem ilyen egyértelműek a dolgok, ezért így hajnali negyed három körül kezdek azonosulni azzal a másvalakivel, akinek délelőtt a kezébe nyomtak egy „lehet, hogy van valami probléma, de az is lehet, hogy nincs” típusú papírt. Ennek kiderítéséhez persze végig kell(ene) csinálni azt az egész tortúrát, ami a van valami probléma típusú papírral rendelkezőkre van kiszabva, legfeljebb utóbb majd megmagyarázzák milyen irgalmatlanul szerencsés is vagyok, mert ugyan szétvágták a mellemet, kiszedtek valami gyanús cuccot és egy-két nyirokcsomót a biztonság kedvéért, de teljesen rendben van a szövettan, nem úgy, mint más pechesebb betegtársaimnál. Végül arról is meggyőzhetnek, hogy soha nem lehet tudni, hogy mi mivé fajul el, így valóban naggggyon szerencsés vagyok, ebből a valamiből már később sem lehet semmi probléma.

 

A sötét plafont bámulva rálesek az órára, ami már 3:17-et mutat, de az álommanók továbbra sem könyörülnek rajtam. Így hát folytatom a zsörtölődést, előkotorva az agyam hátsó polcán egy jól bezárt fiókból egy korábbi műtét emlékeit. Kísértetiesen párhuzamos a történet, hiszen 5 évvel ezelőtt szintén egy valószínű nincs probléma, de ha kivesszük a méhét akkor egészen biztosan nem is lesz szituációban műtöttek meg, bár igaz, ekkor csak egy hosszasan rendetlenkedő miómáról volt szó, a carcinoma kifejezés még elvi síkon sem merült fel. Félévente felmerült azonban a kérdés, hogy annak a doktornak van-e igaza, aki szerint érdemes elviselni minden kellemetlenséget, mert előbb-utóbb megoldódik a probléma, vagy annak, aki szerint „ki kell dobni” és akkor biztos nem lesz vele semmi gond. Az előző teljesen jogosan úgy érvelt: a „finisben” felesleges a drasztikus beavatkozás, bizonyos kor felett úgy is elmúlik minden evvel kapcsolatos tünet. Az utóbbi doktor szintén teljesen jogosan mondta, hogy minek kínlódni, minek kockáztatni, hiszen nem tudni melyik pillanatban gondolja meg magát egy jóindulatú mióma sejtecske. Végül ez utóbbi szempont győzedelmeskedett, bár a mai napig megmaradt az a halvány gyanú, hogy bár szerencsés kimenetelű, de teljesen felesleges műtéten estem át.

 

Az óra már hajnali háromnegyed négy felé jár, amikor eszembe jut a „lehet, hogy szükséges, de lehet, hogy felesleges” ex műtétem kapcsán az a rengeteg hormon, amit a műtétet ellenző doktor az évek során belém lapátolt. Emlékeimben az is feldereng, hogy a hormonok betegtájékoztatója tartalmazott egy halovány utalást a hormon szedése következtében kialakuló mellrák fokozott kockázatáról, így azonnali bűnbakká léptettem elő a hormonokat rendelő ex doktoromat. Igaz szegényhez már nem fordulhatok reklamációval, mert saját döntésével átlépett egy másik dimenzióba, ezért azonnal fel is mentem a bűnbakság vádja alól is, hiszen a halottról jót vagy semmit klauzúra szerint inkább ne beszéljünk róla. Persze ez még nem segít a jelenlegi helyzeten, valakinek el kellene dönteni, hogyan tovább. Most nincs egy másik doktor, nincs egy lebeszélő vélemény, sőt már lassan nincs az a valaki más sem, aki kapott egy kétértelmű, de mégis baljós kórszövettani leletet. Én vagyok, aki reggel olyan karikás szemekkel néz a tükörbe, mintha valóban beteg lenne, pedig csak rendezni kellett volna alvás helyett egy-két gondolatot. Nagy rendet persze nem tudok a fejemben tenni, megelégszem azzal, hogy kicsit nyitottam a probléma felé, talán még a javasolt sebészt is megkeresem valamelyik nap.

  

Mikor kell feladni?

 

Mindig is biztos voltam benne, velem soha nem fordulhat elő, hogy méltánytalan körülményeknek kiszolgáltatottan fél életet éljek, vagy vegetáljak. A környezetemben látott elrettentő esetek kapcsán általában az volt az első gondolatom, hogy miért nem fejezik már be? Olyan egyszerű a megoldás, csak pár levél altató kell hozzá és kész. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy kora tinédzser korom óta a szabadság gondolatához, vagy inkább érzéséhez kapcsolódik a meghalás választhatóságának érzése, azaz a szabadság alapja a meghalás szabadsága. Úgy hiszem ez egy teljesen köznapi megközelítés, csak nem divat beszélni róla, mert a téma mélyebb kitárgyalásának vágya, esetleg egy pszichiátriai vizsgálatot eredményez, ahol a kérdés analizálása helyett a kérdés felvetőjét akarják analizálni. Egyszer tizenéves koromban, amikor az emberek az élet nagy kérdésein még komolyan elmélkednek és egy ilyen elmélkedés eredményeként szembesültem az érzelmi képességeim deficitjével, már megégettem magam. Viccesen emlegetni szokták, hogy nálunk apai ágon mindenki a szeretetre való képesség hiányával született. A teljes fosztóképző ugyan túlzásnak tűnik, de el kell ismerni, hogy valóban igazi mély, önmagam felégető érzelmekre sosem voltam képes. Lehet, nem is ez az igazi fogyatékosság, hanem az, hogy nem is éreztem soha a mély szeretetre képesség hiányát. Az a közlés persze részemről költői túlzás volt, hogy nem rázna meg, ha az egész családom feldobná a talpát, pontosabban, ha a villamos végigmenne a nyakukon, ennek ellenére túlreagálásnak ítéltem a pszichiáterhez való elcipelésemet. Persze a pszichiáter már találkozott több tucat elkényeztetett és elnevelt vagy neveletlen tinivel, így jól letolt, hogy az ember a hülyeségeit nem osztja meg mással, különösen a szüleire nem hoz frászt, elég csupán magában játszani egyes gondolatokkal. A nevére már nem emlékszem, de az életre szóló bölcsességért ma is hálás vagyok.

 

Visszakanyarodva a szabadság, pontosabban az élet és a halál kérdéséhez, azért is evidens számomra az összefüggés, mert amikor valóban elveszik a szabadságodat, ezzel párhuzamosan megfosztanak az önként választott halál lehetőségétől is. Amikor szabadságvesztésre ítélnek valakit, gyakorlatilag megfosztják attól a döntési szabadságától, hogy akar-e élni vagy nem, azaz életre kényszerítik. Egyszerűen megfosztják a meghalás jogától. Valahogy hasonló a helyzet a betegséggel, az esetleg fatális kimenetelű betegséggel is, hiszen az is megfosztja a beteget attól a szabadságtól, hogy eldönthesse, meddig akar élni. Itt nem az életre kényszerítés veszi el a szabadságot, hanem az, hogy valami rajtad kívülálló dolog dönti el, hogy élni vagy halni, a rákos ügyekben inkább ez utóbbi. Bár kétségtelen tény, hogy a túlélés lehet akár 20-30 év is, de a halál szellője már akkor is körbelengte az életed. Ugyanakkor megmarad a szabad döntés lehetősége az élhető élet, a kecsegtető vagy a reménytelen küzdelem, a csodavárás vagy az önkéntes befejezés között.

 

Az első adag biztonsági altatókészletet már 16 éves korom körül begyűjtöttem, de az azóta eltelt 40 év nem hozott olyan helyzetbe, hogy komolyan gondolkodnom kellett volna a használatán. Időközben a lejárt gyógyszereket kicseréltem újabbakra, de nem használati, csupán rutinszerű karbantartási céllal. Magán a halálon csak érintőlegesen gondolkodtam, például azon, hogy képtelen lennék bármilyen erőszakos, durva módszer választására, így egészen biztosan nem fogok leugrani sem emeletekről, sem hidakról, nem fogom vonat elé vetni magam, különben is aljasságnak tartom más emberek érzelmeit és életét bevonni egy ilyen döntésbe. Mi köze van annak a szerencsétlen mozdonyvezetőnek az én döntésemhez? Miért kellene esetleg hónapokig rémálmokat látnia? Egy ilyen döntés csak kétszemközt, saját magaddal végrehajtható, kívülállók bevonása megszentségteleníti a döntést, egyszerűen lealjasítja a szabad akaratot.

 

Az erőszaknak a magányos formáival is csak halvány gondolataimban játszom, pár pillanatra el lehet képzelni egy kádban felvágott erekkel ülő hulla képét, de nem az enyém a gondolat. Ugyanígy kiesik a főbelövés, hiszen fegyvert lassan minden piacon lehet kapni, de ehhez is kellene valami minimális fegyverhasználati ismeret, sőt még egy akasztáshoz is szükséges annak a bizonyos csomónak a gyakorlása.

 

A halál nekem mindig valami átlépést jelentett valahova, valahogy soha nem egy végleges, egy semmivel záruló eseményt. Ugyanakkor nem hiszek a túlvilágban (sem), így soha nem gondoltam arra, hogy átlépek egy másik dimenzióba és ott folytatok, esetleg elkezdek egy másik életet. Ennek ellenére a halál egyetlen elfogadható formája számomra egy békés, ebből a világból egy másik világba történő átalvást jelent. Az átalvás értelemszerűen hozza magával az ezt segítő altató gondolatát, bár esetleg egy fagyos téli éjszakán el tudnék képzelni pár stampedli itóka után egy hókupacban történő elalvást, pontosabban megfagyást, de ez sokkal bonyolultabb szervezést igényel és a lebukás, pontosabban a megmentés esélye is nagyobb.

 

Így tehát az aludjunk el végleg változat a nyerő, ebben nincs semmi ijesztő, semmi erőszakos, semmi taszító. Talán ezért is állok rendre értetlenül az életbe mindenáron kapaszkodó emberek előtt, hiszen olyan egyszerű megoldás lehet minden problémára, egyszerűen nagyszerű gyógymód.

 

Sokan játszanak ezzel a gondolattal, ugyanakkor majdnem mindenki talál valami hamis kibúvót. Zömmel a „nélkülem nem megy, megáll az élet, mások nem fogják tudni megoldani a problémákat, mi lesz X-szel, Y-nal nélkülem, nem fogják túlélni az elvesztésemet stb.” Badarság, mert senki sem pótolhatatlan, minden megy tovább a maga útján, sőt. Ez a mi lesz nélkülem, rendkívül álságos dolog, mert valamiért nem tudjuk helyesen megítélni, hogy meddig van valóban szükség ránk, és mettől illúzió, vagy inkább kapaszkodó a hiányunk tupírozása. Számos ember él megszokott kényszerűségből a másik mellett, lehet, valóban lesújtaná a változás, de utána megrázná magát és túl lenne rajta, lenne ideje és értelme az életét akár folytatni, esetleg végre a valóban saját életét élni.

 

Minél későbbi lehetőség az újrakezdés, annál nehezebb, sőt egy pont után már valódi értelmét sem leljük. Valami olyasmi ez, mint amikor egy gyerek nem költözik el időben a kényelmes otthonból, mert valóban kényelmes a helyzete és nem is akarja magára hagyni a szüleit. Aztán az egyik szülőt elszólítja a halál, a másik magára marad, a középkorú gyerek ugyan már nem érzi kényelmesnek a helyzetét, de hát nem hagyhatja magára megözvegyült szülőjét. A megözvegyült szülő úgy gondolja, hogy végre élhetné a saját életét, mert nem kell alkalmazkodni 40 év közepes házasság után a másik félhez, lehet, új ismeretségeket kötne, kártya-partikat szervezne, de hát nem teheti meg a gyerekkel, hogy elküldi, ezért játssza tovább a „feláldoztam az életem érted, most már maradjon minden így” szerepét. A középkorú gyerek egyre többet álmodozik a függetlenségről, tervezgeti hogyan tudná szabaddá tenni életét, sőt tudja, hogy az utolsó percek állnak rendelkezésére a saját élete megteremtéséhez, de minden nap azzal ébred, hogy ezt nem tehetem meg szegény szülőmmel, mert mi lenne vele nélkülem, estére eljut odáig, hogy azért is újrakezdek, de azután jön a reggel és mennek az évek. Végül a szülő már tényleg rászorul az idősödő gyerekre, a küzdelem a szabadság után egyre inkább illúzióvá válik, és eljön az a pont, amikor már értelmetlennek is tűnik, hiszen se erő nincs a saját élethez és már nem is jelent semmit a saját élet, mit kezdjen vele, megöregedett ő is, nyugdíjas vénség, nagy álmokat már nem valósíthat meg, jó ez így. Majd egyedül marad, hiszen ez az élet rendje, és úgy érzi, ez a szabadság már időn túl adatott meg. Nagy szerencsére van szüksége egy új élet megkezdéséhez. Ugyanakkor pár évvel korábban még a zsebkendője négy sarkában hegyeket tudott volna elhordani, de tévesen azt hitte, ezzel tönkretenné a másikat, aki talán már nem tervezett nagy dolgokat, mert kényelmesebb volt a mártírszerep, de még jól tudott volna alkalmazkodni a változáshoz. Leélték az életüket, mint egy rossz, pontosabban semmilyen házasságot.

 

Ennél megrázóbb példa is állt előttem, amelyben egy vastagbélrák műtétet követő pár évnyi szinte teljes élet után valamilyen agyi áttét miatti műtét vált szükségessé, majd pár hónap után egy PET vizsgálat feltárt egy hasüregi és tüdő áttétet. A hasi műtét a daganat eltávolítása nélküli visszavarrásból állt, a tüdővel már érintőlegesen sem foglalkoztak, ez tehát a négy elemivel is átlátható már nincs mit tenni helyzet volt. Egy lelkizés során szóba került, hogy ennek a végjátéknak már nincs semmi értelme, de a korábban elkényeztetett férj egyedül képtelen lenne bármire, valószínűen éhen halna és megenné a kosz, tehát még szükség van a beteg feleség gondoskodására. Pár hónap után már a haldokló szerint gondoskodásra szoruló férj járt vásárolni, ő takarítgatott, és némi irányítással a főzéssel is próbálkozott, végül pelenkázta, mosdatta a 30 kilóra lefogyott és felülésnyi erővel sem rendelkező feleségét. Érdekes módon ekkor már soha egy percig sem merült fel az önkéntes halál gondolata, pedig gyakorlatilag hónapok óta nem csak teljesen értelmetlen volt az élet, komoly fájdalmakkal is küzdeni kellett és a kímélni akart férj erején felül próbálta ellátni a korábban miatta meghalni nem akaró párját. A hosszúra nyúlt rettenetes végjáték utolsó napjaiban már mindenki nap, mint nap azért fohászkodott, hogy ne ébredjen fel reggel a beteg, és végül a fájdalmas hiányérzet helyett a megkönnyebbülés érzésével búcsúztak tőle.

 

Ez a példa a valós történéseken túl azért is elborzaszt, mert lehetséges, hogy az ember csak egy bizonyos ideig tud az élet és halál kérdésében józanul gondolkodni? Lehetséges, hogy ahogy lassan átkúszik a halál térfelére, valami megmagyarázhatatlan módon kapaszkodik az életbe? Lehet, hogy csak kívülről látjuk az értelmetlen, mások életét is tönkre tevő szenvedést, az érintett pedig egészen mást érez? Lehet, hogy a halál reális közelségével valami olyan titok birtokába jut, ami miatt nem is gondol az önkezűségre? Kell lennie valami titoknak, hiszen az öngyilkosok nagy része saját maga, és nem a halálos betegség elől menekül.

 

Nem tudom, hogyan változik egy fenyegető betegség árnyékában az élet és halál kérdésével kapcsolatos álláspontom, és nem tudom, hogyan fogok változni magam, ezért megpróbálok némi rendszerességgel pár sort papírra vetni arról, hogyan éli meg egy beteg az egészségügy útvesztőit, hogyan változik fizikai és érzelmi állapota. Magamnak biztosan segítek ezzel a feladattal, hiszen célok nélkül az egészséges életnek sincs sok értelme, a jelenlegi helyzetben pedig valahogy nincs kedvem nagy ívű vállalkozásokba kezdeni. Az a tudat viszont kifejezetten örömmel és elégedettséggel tölt el, hogy ez a pár sor lehet, hogy segíteni fog valakinek egy hasonló helyzetet kezelni.

 

Elmondjam?

 

Végigpörgetem azoknak a rokonoknak, kollegáknak és más ismerősöknek a körét, akik valamilyen rákos folyamaton estek át. A név felvillanásával párhuzamosan azonnal megjelennek emlékeimben a szánakozó tekintetek, a hátak mögötti összesúgások, és feltolulnak saját kínos perceim is, amikor azon szenvedtem, hogy mit is lehet egy ilyen bejelentésre reagálni. Az első gondolat valahogy mindig a halál, az ennek már befellegzett, jaj szegény, és más hasonló temetői jövőkép. Mit is mondhat ilyenkor az ember? Sajnálom, vagy esetleg jesszusom, vagy buzgólkodva a mondd miben segíthetek, veled vagyok, melletted állok.

 

Aztán jön a számos, kirívóan ugyan nem kínos, de nem is mélyen őszinte találkozás, amikor az ember igyekszik megkerülni a témát, és más felszínes dologról csicseregni. Ha érdeklődik is a beteg hogyléte felől, szíve mélyén nem vár negatív választ, ha mégis azt kap, nem tud vele mit kezdeni, hiszen nem mondhatja azt, hogy hát ez természetes, tudod így kezdődik a végjáték, már nem is lesz jobb, miért nem veszel be pár levél altatót?

 

Egészen biztosan tudom, nem akarom, hogy két lábon járó hullaként nézzenek rám, nem akarom, hogy a hátam mögött kibeszéljenek, és azt sem akarom, hogy szemtől szembe rákérdezzenek, hogy vagyok, mit vágtak ki, milyen érzés, mik az esélyeim. Ez teljes mértékben magánügy, senkire sem tartozik, senki nem lehet veled, senki nem vehet át egy darabot a batyudból, akkor meg mi közük hozzá? Az én belügyem, az én titkom, majd valahogy megoldom. Ha megoldom: hurrá, fátylat rá, milyen jó, hogy nem mondtam el, mert így biztosan nem súgnak össze a hátam mögött még évek múlva is. Ha nem oldom meg, akkor előbb-utóbb feldobom a talpam, de ez is magánügy, legalább addig élhetem a normális életemet, senkinek sem kell majd azért elkerülnie, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel.

 

Ez a döntés tulajdonképpen úgy érzem, nem is megszületett, hanem mindig is bennem volt. Sajnos, számos negatív tapasztalatot tudtam szerezni az érintett személyekkel való kontaktusból és a segítőkész, ám fontosságuk tudatában folyamatosan pletykaözönt terjesztő barátokból. Elrettentő példák tucatjai tolulnak ismét fel bennem. Egy évekkel korábbi műtétem után visszamentem látogatóba a régi lakásom környékére, és beugrottam lottót venni a régi lottózóba, ahol a tulajdonos nagyon örült a találkozásnak, azonnal meg is kérdezte aggódva, hogy milyen lett a szövettani eredmény. Hirtelen nem is értettem, hogy a kérdés rám vonatkozik, hiszen ezer éve nem találkoztunk, soha nem is voltunk a felszínes „mindig nálad veszem meg a lottómat” viszonynál mélyebb kapcsolatban, ezért földbe gyökerezett lábbal álltam, és nem értettem mi köze van ehhez az egészhez, honnan veszi a bátorságot, hogy belegyalogoljon a magánéletembe. A döbbenetemet látva gyorsan elmondta, hogy járt nála a volt szomszédasszonyom, aki elmesélte, hogy most estem át egy nagy nőgyógyászati műtéten, és drukkoljon nekem a jó szövettani eredményért.

 

Biztosan vannak olyan emberek, akik szeretik az utca népével megosztani legbelsőbb magánszférájukat, sőt lehet, hogy ez egy teljesen normális, néhány pszichológus szerint pozitív visszacsatolást eredményező magatartás, de tőlem áthághatatlan messzeségben áll. Ott a lottózóban egyszerűen meztelennek éreztem magam, egy idegen kényének-kedvének kiszolgáltatottnak, megalázottnak. Elfogadva ennek az aránytalan érzelmi sokknak az abnormitását, tudomásul kell venni, ilyen vagyok, nem tárulkozom, egy külső burkon túl nincs bejárás.

 

A jövőbeli hasonló élmények megelőzésére, biztos vagyok benne, a belsőnek hitt ismeretségi körömet is kizárom a betegség sztoriból, és itt első helyen a családomra gondolok. Látom magam előtt, amikor egyik nénikém sírós hangon nyöszörög a telefonba, milyen rettenetes állapotban van a húga, aki már nincs 35 kiló, és nincs mit ennie, mert nincs ereje főzni, a férje pedig egész életében klasszikus kiszolgált férfi volt, aki nem képes az ízlése szerinti ételek előállítására, csak az éttermi koszt hazaszállítására. Ettől szokás szerint felmegy a pumpám, és az „ágis” gyilkos mosolyommal megérdeklődöm, hogy akkor miért nem főz neki 5-6 féle ételt, kis dobozokba téve miért nem viszi el, hogy csak a hűtőből kelljen kivenni a házi kosztot. Jaj, hát nekem családom van, akiknek főzni kell, az unokámért minden nap el kell mennem az iskolába, különben sem tudok úgy főzni és ki és mikor és hogy vigye el, stb, stb. No ez az amitől az ember gyomra forog, és ez az a jövőkép, amiből látható, mennyire számíthatsz másokra. Akkor meg tényleg mi közük hozzád?

 

Azért persze a titok megőrzéséhez is kellenek játszótársak, hiszen falazni kell a különböző kitalált utazásokhoz, ki kell mosni a kórházi cuccot és biztos van még számos olyan dolog, amihez kellenek cinkosok. Barátügyileg mindig szerencsés voltam, részemről a felebarát a tökéletes barát, nincs túl közel, nem válsz teljesen kiszolgáltatottá, de ahhoz azért elég közel van, hogy a napjainkat megszépíthessük egymás számára. Szerencsés vagyok, mert sok felebarátom, sok majdnem barátom és egy-két igaz barátom is van, majd csak megoldjuk.

 

A sebész

 

A kórszövettani lelethez mellékelt céduláról kb. tizedszer tárcsázom a sebész mobilját, amelyet kitartóan az üzenetrögzítő vesz fel. Semmi személyes üdvözlő szöveg, sőt még a telefonszámot közlő géphang sem áll velem szóba, csupán egy rövid sípszó és csend. Tizedszer is szó nélkül leteszem, közben elmerengek azon, hogy ha jelzi a telefon a fogadatlan hívásözönt, milyen bunkónak is tarthatja a doktor azt a némbert, aki szó nélkül leteszi a kagylót. No, de mit is mondhatnék egy sípszónak, ami vagy a doktorhoz tartozik, vagy nem, vagy meghallgatásra kerül, vagy nem. Jó vagy rossz értelmezésem szerint egy csupasz sípszó azt üzeni, hagyjatok békén, megköszönöm, ha nem zaklattok holmi üzikkel, a beavatottak tudják, hol érhetnek utol, csak akkor beszélj, ha életfontos. Hát nekem nem az, legalább is remélem, egy pár nap alatt semmi sem lehet a szó szoros értelmében életfontos...

 

Különben is ismerős a helyzet, hiszen kísérőként, pontosabban hozzátartozóként már próbálkoztam több-kevesebb sikerrel az úriember üldözésével, mivel némi ismeretségen keresztül kiderítettük, hogy ez a doktor mértékadó vélemények alapján e terület egyik legjobb szakértője. A történetből már született egy karcolat, ezért itt csak annak zárógondolatát citálnám, amely azt a szomorú helyzetet próbálta összefoglalni, hogy az egészségügy útvesztőiben nem csupán a pénz megléte vagy hiánya jelent gondot, ennél sokkal súlyosabb probléma az emberség teljes hiánya, az elembertelenedett egészséggyár futószalagján szerzett lelki sebek tömege. Ugyanakkor a végszó mégiscsak az volt, hogy valószínű legközelebb is egy arc nélküli jó gépsort választanánk, mint egy megértő, kedves, ám kevésbé felkészült szakembert. Hát most itt a legközelebb, nincs is semmiféle emberi melegséggel kapcsolatos elvárásom, csupán egy időpontot szeretnék.

 

Másnap szerencsével jártam, elnyekeregtem a telefonba, hogy elvileg már találkoztunk és egyeztettünk is egy időpontot. A személyes találkozás egészen kellemes meglepetést okozott, az elmúlt évek alatt, úgy tűnik, szervezettebbé vált az ellátási rend, így a korábbi fél napok helyett alig egyórás várakozás után majdnem 5 egész percben meghallgathattam mi a szokásos menete egy ilyen eset ellátásának. Kézhez is kaptam az egy héttel későbbi időpontra szóló, onkológiai bizottság elé irányító beutalást, amit ugyan nem nagyon értettem, hiszen egy bizottság mitől lenne okosabb a vagy igen vagy nem típusú szövettani leletem által megkívánt eljárás kapcsán, mint a radiológus vagy a sebész, de ha még egy hetet kell a helyzetemen elmélkednem, hát legyen.

 

A képzett beteg először is beüti a diagnózisát valamelyik internetes keresőbe, majd a több száz találat közül az első 30-at elolvassa, ettől úgy érzi, komoly hiba volt a pályaválasztása, mert kiváló és nagy tudású orvosként is dolgozhatna félnapos netezés után. Közben persze egy-két jelentéktelen döntést is hoz, így például a napnál is világosabb lett számomra, hogy radikális műtétről szó sem lehet, vegyék csak ki azt a kis akármit és legfeljebb egy közelében lévő nyirokcsomót. Az is teljesen egyértelművé vált, hogy semmiféle kemoterápia körébe tartozó kezelés sem jöhet szóba, sőt még az első blikkre ártalmatlannak tűnő sugárkezelés sem, hiszen olvashatja mindenki a neten, hogy létezik pár kiváló hormontabletta, amit a műtétet követően mostanában sikerrel alkalmaznak. Azon majd később is ráérek gondolkodni, hogy ez a hormon mennyiben más, mint az a hormon, amitől az ember mellékesen mellrákot is kaphat, most az a lényeg, hogy nem sok döntenivalót hagyok az onkológiai bizottságnak, tudom mit akarok, kis műtétecske egyéb macerák nélkül, ezt támogathatják, ha nem, akkor viszlát. Azt persze még mindig nem tudom minek is kell majd ez elé az elég borús elnevezésű bizottság elé mennem, de majd megtudom. Végül is egy nagy sebésztől a kis beteg nem várhatja el, hogy az időpontnál picit részletesebb információt kapjon a dolgok mibenlétéről, de hát ne legyek malignus (elég, ha a daganatom az), lehet, hogy egy sebész sem tudhatja milyen nagy dolgok folynak a nagy bizottságokban.

 

Az elmélkedés e pontjánál kisebb röhögőgörcsöt kapok, mivel napjaim egy jelentős részében megpróbálok tanácsot adni a kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek, számtalanszor leírom, sőt megírom mik a betegek jogai, mondhatnám, hogy az életem nagy részét az egészségügyben és az egészségüggyel éltem le. Másnak biztosan el sem hinném, hogy mennyire más helyzetben van a tanácsadó és az érintett személy, most ebben a szerepcserében szinte teljesen értelmetlennek látok minden olyan szabályt, amely az orvos-beteg viszonyát próbálja meg keretek közé illeszteni. Eljátszom azzal a gondolattal, hogy felvilágosítom a doktoromat a beteg tájékoztatásával kapcsolatos előírásokról, hiszen biztosan ezeknek az ismereteinek hiányossága akadályozta meg a helyzetem, lehetőségeim és a várható eljárás részletes elmagyarázásában és nem az az apró tény, hogy a műtőben már az asztalon feküdt az operálandó betege. Persze, ha esetleg nem is a műtőbe sietett el, akkor is zavaró körülmény lenne a felvilágosításában az a mellékes apróság, hogy a későbbiekben késsel a kezében találkozunk, sőt e randevú alatt a szószátyárságomat némi altatógáz is korlátozni fogja. Lassan már kínomban vihogok a helyzeten, és egészen biztosan tudom, hogy a saját világomat nem én fogom megváltani, hiszen most „csak” a beteg szerepét játszom, az okoskodást meghagyom másoknak.

 

 

Bizottság?

 

Hetente egyszer délután ül össze a baljós elnevezésű onkológiai bizottság. Most is a beutaló szerinti időpont előtt egy jó fél órával érkezem, az ajtó előtt többen várnak már és minden új érkezőtől tanácstalanul kérdezik, hogy milyen sorrendben lehet majd bejutni, minek is kellett ide jönni, mi a bizottság feladata és mi az eljárás tétje. A bátortalan kérdésekből teljesen egyértelmű, hogy a többi beteg is hozzám hasonlóan nulla felvilágosítást kapott, így hát gondolatainkba mélyedve tanácstalanul álldogálunk tovább az ajtó előtt, míg egy kora középkorú doktornak látszó férfi kinyitja azt, és a bajusza alatt elmormogja, kéri az elsőt. Mind a tíz ember egymásra pislog, vajon az elsőnek érkezőnek szól az invitáció vagy annak, akinek a beutalóján az első időpont szerepel. Önmagában persze ez az életkép is megér egy misét, hiszen az egészségügyi intézményben forgolódók előtt a hasonló helyzetekben megjelenik az a mindennapos kép, amikor a gyengének tűnő nénike felpattan, és torkaszakadtából üvöltözik a botra támaszkodó bácsikával, hogy ő volt itt hamarabb, közben az addig türelmesen álldogáló jól öltözött hölgy enyhén szólva közönségesen ráförmed az ajtóban álló fehér köpenyesre, hogy micsoda szervezetlen kupleráj ez a rendelő.

 

Itt most csak csendben néznek egymásra a bizottság nevétől és az elkövetkezendők mibenlétének homályától megilletődött emberek, míg a doktornak látszó ajtónálló kicsit ingerülten kisegít bennünket:

- Jöjjön már, aki először érkezett.

 

Nem igazán maradt idő a gondolataimba mélyedni, mert tíz perc alatt került rám sor, ötödik delikvensként. A szobában az asztal mellett egy velemkorú nő ült, a számítógép előtt egy fiatal vörös, a betegbehívói feladatokat ellátó doktor az asztallal szemben és egy energikus fiatal doktornő állt az asztal előtt, hellyel kínált, és elvette a beutalómat. A nevemre nézve széles mosollyal mondta, belőlem már felkészült a számítógép mélyén rejlő információk alapján, a számítógép előtt ülő vörösnek mondta, hogy „helyt adunk”, felém fordulva, hogy máris kapom a papírt, majd a következő pillanatban az egész helyzetről egyértelműen semmit sem tudó és az érdeklődés legkisebb jelét sem mutató idősebb kolleganő elé tette a közben kinyomtatott cédulát. Fantasztikusan begyakorolt összmunkával, míg az idősebb kolleganő pecsételt, addig az ajtónálló doktor aláírt, majd egy másodpercen belül szerepet cseréltek és én a belépéstől számított három perc múlva kiléptem az ajtón egy cetlivel a kezemben.

 

Elköszönve a maradóktól kicsit arrébb mentem, majd előkotorva a szemüvegemet érdeklődve megnéztem a cédulámat, amelyen az a tőmondat állt, hogy a sebész által javasolt műtét után, a szövettani eredmény birtokában jelentkezzek újra. Hát ettől ugyan sokkal okosabb nem lettem, de hazafelé sokáig azon töprengtem, mire is volt jó ez a bizottság?

 

A laikus nyilvánvalóan teljesen tévesen úgy képzeli el, hogy bizottságot olyan ügyekben érdemes létrehozni, amelyek több szakember jártasságát, tudását, véleményét, jóváhagyását, stb. igénylik. Esetünkben egy dilettáns beteg azt hihetné, hogy a bizottság biztosan tud valami olyat, amit a kezelőorvos nem, ezért összedugják a fejüket és mondanak valami okosat, például azt, hogy a lehet rossz, de lehet jó is leletem inkább rossz, vagy inkább jó, esetleg a döntéshez még mélyen belenéznek a szemembe, és majd ott meglátnak valamit.

 

Ha nem a tudásukat summázzák, akkor szóba jöhetne még egy okkereső beszélgetés, például egy-két kérdés arról, hogy milyenek a családi előzmények, milyen egészségtelen életet élek vagy ad abszurdum, volt-e korábban valamilyen onkológiai esetem. Itt azonban még a nevemet sem kérdezték meg, hiszen az szerepelt a beutalómon, másra pedig egyáltalán nem voltak kíváncsiak. Persze lehet, hogy abban a téves feltevésben voltak, miszerint ezeket a kérdéseket már rég feltette a sebész vagy a radiológus, esetleg a háziorvos, de akkor mire is van ez a bizottság? Nem kérdez, nem vizsgál, egymással nem konzultál, a beteghez nem szól.

 

A troliról leszállva megvilágosodom, hát persze, a bizottság egészen biztosan valami gazdasági, pontosabban gazdaságossági szűrő, és mivel esetemben nem merült fel semmiféle költségigényes terápia, ezért nem is foglalkoztak vele. Persze azért az a kérdés továbbra is bennem motoszkál, hogy ha feltételezésem szerint nem tartozik az esetem a hatáskörükbe, akkor minek is kellett eléjük járulnom, de ha ez marad az egyetlen nyitott kérdés, akkor elégedett lehetek az ellátásommal.

 

 

Kérjek PET-et a Jézuskától?

 

 

Egy kicsit groteszknek tűnhet a nagy karácsonyi sürgés-forgás közepette azon mélázni, hogy meglepjem-e magam egy PET-tel vagy sem. No nem valami helyes kis háziállatról van szó, hanem egy csekély 250.000 Ft-ba kerülő vizsgálatról, amely képes a különböző daganatokat kimutatni, sőt a neten böngészett tudományos ismeretek szerint a jó- és rosszindulatú tumorok elhatárolására is alkalmas.

 

A rendkívül „informatív” onkológiai bizottság után végül úgy gondoltam, magam veszem a kezembe az ügyet, rácuppanva az internetre kiolvastam a PDK honlapján a PET-tel kapcsolatos infókat, és úgy gondolom, hogy az egész helyzet kezelésében nem csupán a diagnózis pontosítása a kulcskérdés, hanem tudni akarom mi a helyzet az esetleges egyéb tumorokkal, áttétekkel. Egyre az jár a fejemben, hogy mindenkiben képződnek rákos sejtek, de normál esetben ezeket kitakarítja a szervezet. Sajnos mindkét ágról bőséggel kaptam olyan géneket, amelyek jó táptalajul szolgálnak a daganatoknak, egyik nagyapám tüdőrákban halt meg, míg a másik ágon a bélrendszeri illetve a nőgyógyászati daganatok és a vérképző rendszer különböző onkológiai esetei fordultak elő. Az ötletet hamarosan tett is követte, már tárcsáztam is a neten talált telefonszámot.

 

- ...... Központ- szólt bele a vonalba egy szimpatikus fiatal női hang.

 

- Jó napot kívánok, Kovács Ágnes vagyok és szeretnék érdeklődni a magánfinanszírozású PET vizsgálat menetéről – hadartam a kagylóba, a további bonyodalmak megelőzése végett a doktort tudatosan lehagyva a nevem elől.

 

- Milyen célból szeretné a vizsgálat elvégzését?

 

- Olvastam a honlapjukon, hogy nem csak a különböző daganatok mutathatók ki ezzel az eljárással, hanem elkülöníthetők a jó és a rosszindulatú folyamatok és én kaptam egy meglehetősen kétértelmű szövettani leletet, és szeretném pontosítani, ha lehet. Persze az is érdekelne, hogy máshol van-e más daganat vagy áttét. Nem tb-re kérem, láttam mennyibe kerül, én fizetem – hadartam gyorsan, hogy lássák itt egy komoly érdeklődőről van szó.

 

Udvariasan megkértek, hogy olvassam be a szövettani leletet, két nappal későbbre kaptam egy feltételes időpontot a vizsgálatra azzal, hogy csak akkor véglegezik, ha a kollegájuk – az általam megjelölt időben - visszahív telefonon, és részletesen megbeszél velem mindent.

 

Nagy izgalommal vártam a telefont és persze a vizsgálatot, hiszen az ember egészen más érzelmekkel és tervekkel vág bele egy műtétbe, ha jó eséllyel pár hónap alatt végleg el is felejtheti a történetet, és egészen mással, ha úgy tűnik, hogy az csak egy hosszadalmas út első állomása. A megbeszéltek szerint meg is csörrent a telefon, egy kellemes bariton mutatkozott be a Központ orvosaként. Ismét eldaráltam a mondandómat, ezt követően részletesen kikérdezett a szövettani leletem előzményeiről, a családi anamnézisről és arról, hogy miért is szeretnék PET-et végeztetni, de az időpont fixálása helyett legnagyobb meglepetésemre más irányt vett a beszélgetés.

 

- Megkérdezhetném, hogy mennyit tud Ön erről a vizsgálatról? – kérdezte az orvos.

 

- Hát nagyjából annyit, amennyit a honlapjukon és más internetes oldalakon olvastam.

 

- Ha lenne pár perce, akkor szeretném röviden elmondani, hogy milyen esetekben célszerű a PET-et elvégezni – mondta és megpróbálta megértetni velem a rákos sejtek anyagcseréjét, szénhidrátfelvételét, a vizsgálat során beadott megjelölt szénhidrát szerepét, a vizsgálat lényegét. Eközben hallottam valami olyasmit, hogy az ilyen pici daganatok esetében nem valószínű, hogy a PET használható lenne egy rosszindulatú folyamat kizárására, sőt badarság lenne kockáztatni, hiszen egy kis rutin beavatkozással egy esetleges későbbi nagyobb baj megelőzhető. Mesélt még a primer daganatok és az áttétek viselkedésének különbségeiről, de ezt már nem nagyon tudtam követni, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy a sok beszéd elsődleges célja nem az ismeretterjesztés, hanem a vizsgálatról való lebeszélés, ezért vállalva a csökkent szellemi képességű beteg szerepkörét gyorsan közbe is vágtam.

 

- Ne haragudjon, jól értem, hogy most le akar engem beszélni a vizsgálatról?

 

- Jaj, nem lebeszélni szeretném, csupán azt mondanám el, hogy a vizsgálatnak a jelenlegi helyzetben nem lenne értelme, térjünk esetleg vissza rá egy későbbi időpontban, a műtét után, amikor már meg lesz a műtétet követő szövettani eredmény.

 

- Én nem tb-re szeretném elvégeztetni, hanem magánfinanszírozással, így nem veszem el senki elől a lehetőséget – győzködtem volna a doktort, de ő közbevágott:

 

- Itt most nem a finanszírozásról van szó, de kérem, értse meg, hogy szakmailag semmi nem indokolja a jelenlegi körülmények között a vizsgálat elvégzését, mint mondtam a műtét után beszéljünk újra, és akkor meglátjuk mi lenne a legjobb megoldás.

 

- Bocsánat, ha túlságosan értetlennek tűnök, de ön most éppen kidob 250.000 Ft-ot, hiszen ha a vizsgálatnak nincs a betegre kockázata, akkor egy magánvállalkozásnak nem az lenne az érdeke, hogy minél több vizsgálatot végezzen? Nem értem miért pont engem akar elutasítani?

 

- Jaj, dehogy utasítom el, csupán egy későbbi konzultációs időpontot javasolnék, amikor a vizsgálat szakmai szempontból már indokolt lehet, mert most teljesen felesleges pénzkidobás.

 

Megegyeztünk, hogy a műtétet követő szövettan után ismét jelentkezni fogok, és majd akkor átbeszéljük az új helyzetet.

 

A történet azonban azóta sem hagy nyugodni. Hogy is van ez? A profitorientált magánszektor orvosa a saját telefonköltségükre részletesen felvilágosít – a kezelőorvos helyett is - mindenről, majd kizárólag szakmai érvek alapján lebeszél a felesleges pénzkidobásról??? Ezek szerint mégis van még szakmai etika, csak mi folyamatosan rossz helyen keressük a közszolgáltatást nyújtó intézményekben?

 

 

Kivizsgálás

 

 

Az új év első hetében megbeszélés szerint jelentkeztem a műtétet megelőző kivizsgálásra. A szükséges sorszámot már rutinszerűen megszereztem kora reggel, és legnagyobb meglepetésemre, a sebészeti ambulancián, röpke 10 perces várakozás után sorra kerültem. Egy szimpatikus középkorú asszisztensnő valamilyen rejtélyes okból egy vattával betekert végű hurkapálcikaszerűséggel mintát vett az orromból, majd a pálcikát valamilyen folyadékot tartalmazó kémcsőbe dugva lezárta és a kezembe nyomta, mondván, ha úgy is megyek a laborba, vigyem magammal. A mintavételen túl egyéb kérdés nem merült fel, kaptam egy kupac beutalót és némi szóbeli kiegészítést, amely szerint a labor után menjek a röntgenbe, és holnap délelőtt jöjjek vissza a belgyógyászhoz meg az aneszteziológushoz egy rövid konzultációra. Igazán szerencsés vagyok, hogy nem kell egy munkahelyen ezért két napra szabadságot kivenni vagy elkéredzkedni, magyarázkodni, nem okoz gondot négy vizsgálatot két napra elosztanom.

 

Áldottam az eszem, amiért a kabátomat sok beteggel ellentétben beadtam a ruhatárba, így legalább csak a hatalmas kézitáskámmal volt tele az egyik kezem, a másikban bőven elfért a kémcső és a halom vizsgálatkérő lap. A labort az útmutatás alapján könnyen megtaláltam, és ahogy megláttam a hatalmas sort a folyósón, rögtön megértettem miért csak két vizsgálatot ütemeztek egy napra. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem a sor végén állóktól, hogy vérvételre várnak-e, a megnyugtató igen után beálltam a sor végére, és magamban számolgattam, hogy ha három asszisztens szorgoskodik a három ajtó mögött, akkor egyre kb 20 beteg jut, és ha egy beteg három perc, akkor egy óra alatt akár végezhetek is, heuréka. Az igaz, kicsit húzza a táska a vállamat, és a kémcsövet markoló ujjaim is elgémberedtek, de a sorban állók között alig volt nálam fiatalabb, így optimistán kezdtem a várakozást.

 

Ahogy nézelődtem, feltűnt, hogy egyes betegek a beutalójuk mellett valami sorszámszerűséget is szorongattak, ezért ismét a sorban álló sorstársaktól próbáltam némi információt szerezni a sorszám szükségességét és fellelési helyét illetően. Az előttem ácsorgók közül is az újdonság erejével hatott néhány betegre, hogy nem elég pusztán sorban állni, előre kell törtetni a sor mellett és annak első harmadánál áttörve a tömegen leszakítani egy sorszámot a sorszámkiadó automata mellől, mivel ez utóbbi éppen nem működik. A sorszámok alatt egy székre kitéve egy tábláról azt is megtudhattam, hogy a sorszám birtokában először regisztrálni kell egy üvegablak mögött és ezt követően lehet majd a vérvételre jelentkezni. Ez rendben is van, csak hát valahogy célszerűbb lenne ezeket az információkat olyan helyre kitenni, ahol a laborvizsgálatra érkező betegek az érkezést követően hozzájuthatnak, hiszen a labor bejárata mellett csak az a beteg képes tájékozódni, aki esetleg tudatlanságában már sorszám nélkül fél órája sorban állt, és közben a sorral elért idáig. Szerencsére az ottlétem alatt csak ketten jártak így, de az egyik idősebb hölgyet visszaengedték az utóbb kapott sorszámával az eredeti helyére, a másik ifjú titán pedig a sorszámot megragadva, kérdezés nélkül becsörtetett az ajtón. Többen reménykedtünk benne, hogy rövidesen ki is penderítik, de úgy látszik itt is működik a szemesnek áll a világ tétel, így pár perc múlva a fiatalember már egyik kezével a könyökhajlatát szorítva távozott köszönés nélkül, azaz túlesett a vérvételen.

 

A sorban állók halk méltatlankodását, miszerint mi értelme van a sorszámnak, ha úgy is el kell menni mindenkinek egy regisztrációs ablakhoz, avagy minek ez utóbbi, ha van sorszám, és végül minek a sorszám, hiszen egyik ajtónál sem hívtak még senkit sorszám szerint, részben megválaszolták a regisztrációs ablaknál történő események. E szerint a vizsgálatkérő lapokra valamilyen vonalkódszerű vinyettákat tettek, amiket később átragasztottak a vérvételi csövekre, ergo a regisztrációs ablak volt az a pont, ahol X.Y. beteg egy személytelen informatikai egységgé konvertálódott. A sorszám pedig valójában a betegek egymásközti viszonyainak tisztázását szolgálhatja, hiszen a vonalkóddal történő felcímkézésünk után azt az utasítást kaptuk, hogy valamelyik ajtón menjünk be, ha kijön valaki.

 

A kilátástalannak tűnő tömeg ellenére mégiscsak egész olajozottan működhetett a rendszer, hiszen az 59-es sorszámmal kicsit több, mint egy óra alatt végeztem, és mehettem tovább a röntgenre, ami meglepően gördülékeny volt, jól látható, levegős regisztrációs pult mögött készséges munkatárs tájékoztatott, hogy melyik ajtónál fognak szólítani, amely csodák csodája, pár perc várakozást követően meg is történt.

 

Dolgom végeztével már csak azt nem tudom, hogyan fogom összeszedni a leleteimet, illetve azt, hogy nekem kell-e értük mennem, esetleg valamilyen nem várt szervezési csoda folytán a vizsgálatokat kérő orvosnak továbbítják azokat. No de én vagyok a hibás, miért nem kérdeztem meg. Gyorsan elhatároztam, másnap majd okosabb leszek, így este összeszedtem gondolataimban egy listán azokat a kérdéseket, amikre választ szeretnék kapni.

 

Az előjegyzés szerinti időpontjaim 10 óra utánra szóltak, de már háromnegyed kilenckor az aneszteziológiai ambulancia előtt ültem egy könyvvel a kezemben, hátha lesz olyan beteg, aki nem ér be a számára adott korábbi időpontban. És lőn, kilenc órakor behívtak volna egy urat, aki nem érkezett meg, így elvették az én papírjaimat és már benn is voltam a rendelőben. Két szívetmelengetően szimpatikus fiatal rezidenssel találkoztam, a magas fiatalembernek majd vállig érő fekete haja volt, ami lehet kicsit idegen a nagy fehérköpenyes varázsló image-től, a szeméből azonban kézzelfoghatóan sütött az értelem, és a kívülálló számára úgy tűnt, a kedves kis doktornő mellett nem csupán nemi alapokon viszi a prímás szerepét. Egyszer korábban már valakit elkísértem erre az ambulanciára, és akkor is megdöbbentett a munkaerővel való eszetlen pazarlás, mivel egy számítógép mellett akkor két idősebb orvos felváltva dolgozott és két ujjal pötyögtették a klaviatúrán a leleteket. Időközben a helyzet annyit változott, hogy a magamban Okoskának elnevezett doktor életkori adottságainak megfelelően villámsebesen használta a számítógépet, nem csak a betűket pötyögtette, hanem egy jó titkárnő szintjén formázta is az anyagot, de könyörgöm, miért egy, pontosabban két orvosnak kell az adminisztrátori feladatokat ellátni? Nem lenne praktikusabb Okoskának a betegekkel foglalkozni és mint 15-20 évvel ezelőtt az őskorban, a vizsgálat lényegét hangosan kimondani, amit egy szorgos orvosírnok azonnal papírra vet? Az így megnyert időt akár a saját képzésére, vagy netán a betegekkel való törődésre is lehetne fordítani, de hát ez egy ilyen ország, a lelet gépeléséhez 6 évig egyetemre kell járni, majd évekig rezidensként dolgozni, egy vagy több szakvizsgát letenni. Azért persze szerencse, hogy a dolgok fordítva nem működnek, és reményeim szerint az adminisztrátor nem állít fel diagnózist.

 

Okoska volt az első pont, ahol valóban történt némi betegtájékoztatás, kár, hogy a sok pozitív benyomást beárnyékolta a magyarázat nélkül orrom alá dugott beleegyező nyilatkozat, aminek elolvasására meg sem próbáltak időt adni. Ennek ellenére nálam ötös alát kapott.

 

A következő lépés az EKG volt, amelyet egy B2 jelű belgyógyászati ambulancián kellett volna megejteni. Rutinosan körbejártam az épületet, találtam is egy belgyógyászati ambulanciát, de kis várakozás után megtaláltam az ajtón miniatűr betűkkel a B1 jelzést, így láthattam nem a jó ajtó előtt vagyok. Kisebb kóválygás után lementem az információs pulthoz, ahol ráírtak a papíromra egy ajtószámot, így gyorsan visszamentem a második emeletre. A megadott ajtón az EKG-tól teljesen idegen elnevezés virított baljósan: porfiria ambulancia. Ismét melléfogtam, gondoltam, de az ajtó gyorsan kinyílt és az asszisztensnő megnyugtatott, jó helyen vagyok. Gyorsan elkészült a leletem, hurrá, minden rendben, már csak a műtét van hátra.

 

Apropó műtét. Az operáló doktorommal telefonon egyeztettük az időpontot, így könnyedén megszervezhettem a környezetem életét a kritikus napokra. Egy péntek esti kártyaparti közben azonban megcsörrent a mobilom, és a doktorom örömmel tájékoztatott arról, hogy egy héttel korábban lesz a nagy esemény. Kis további szervezéssel megoldottam az időpontváltozást, de most először komoly csomó került a torkomba, jesszusom, már csak egy hetem van!

 

 

Minden mindegy?

 

 

Valahogy nem érzek semmit. Vizsgálom magam, próbálok nagy nyereményekre és kisebb tragédiákra gondolni, de nem érdekel. A szívem mélyén érzem, hogy ez csak valami ideiglenes érzelmi bénaság, ennek ellenére nem tudom félvállról venni. Érezted már, hogy valóban valami üresség van benned? Talán a gyomor tájékán a legkézzelfoghatóbb. Egyszerűen olyan érzés, mint amikor kiöntenek egy poharat. Mély üresség van bennem, de nem értem az okát, hiszen nem történt semmi különös, nem kaptam rossz híreket, már napok óta tudom, hogy kedden megyek a motyómmal a kórházba, és szerda estére már túl leszek az egészen, vagy legalább is a műtéten. Akkor miért ez a fásult közömbösség? Akár mulathatnék is a hazugságaim által kreált vicces helyzeteken, hiszen gyakorlatlan mellébeszélőként számtalan ellentmondásba keveredtem. Így például ugyanannak a társaságnak egy estén belül előadtam, hogy Hévízre megyek pihenni, mert lejárnak az üdülési csekkjeim, és azt is, hogy Hajdúszoboszlóra megyek, mert a barátom csekkjei járnak le. Végül kiderült, hogy tökhülye vagyok földrajzból, mert állítottam, hogy az M7-en megyünk kocsival, de nem értették, hogy jutok úgy Debrecen mellé.

 

Kénytelen voltam valami mesét kreálni, hogy miért halogatok pár feladatot, az igazságot csak nagyon szűk körben, a legbizalmasabb barátaimmal osztottam meg, hiszen feltétlenül el akarom kerülni az átlagot messze meghaladó számú ismerőseim közötti pletykaáradatot.

- Halottad mi történt szegénnyel?- kérdezné valaki aggódva.

- Épp most mondta telefonon egy közös ismerősünk, hogy nagy műtétje volt, levágták a mellét.

- Tényleg, én úgy hallottam májrákja van, azért olyan sápadt.

Pár nappal később a beszélgetés már az áttétekről, a hátralévő hónapokról, kemoterápiáról és egyebekről szólna, a személyes találkozások alkalmával pedig kínosan kerülné mindenki a témát, bár a bunkóbbak valószínű nyílt színen tetemre hívnának, és rákérdeznének valamilyen teljesen személyes dologra. Szóval egyszerűbb a lusta disznó szerep, aki munka helyett pihenni megy valamilyen gusztustalan gyógyvíz mellé egy bizonytalan, mindenki által leginkább csak hírből ismert társasággal.

 

Nem élvezem sem a hazudozást sem az elszólások miatti szitukat, de nem is zavarnak. Ezek sem, és más sem. Egyre kutatom magamban az okokat, de nem találok semmi különös indokot. Pedig nagyon kellene, mert csak akkor tudok tovább lépni, ha látom, min is kell túljutnom. Túllépni pedig muszáj, mert ebben a fásultságban mindenkit megbántok, sőt elsősorban azokat bántom meg, akiket nem kellene.

 

Szegény jó anyám a fő szenvedő alany, hiszen vele élek együtt, és az ember ugye csak abba tud belekötni, aki kéznél van. Azon túl, hogy teljességben egészségtelen és abnormális egy 84 és egy 56 éves ember együttélése, ha lehetőségük lenne az önálló életre is, ebben az időszakban kifejezetten idegesített minden, korábban még jól viselt mozzanata. Normál esetben az ember úgy gondolja, hogy arra a kis időre, amíg még megadatott, hogy gyerekként élhessen az Anyja mellett, kötelessége alkalmazkodni. Az élet rendje szerint el fogja veszíteni a szülőjét, és akkor nagyon bánhatja, hogy nem adott meg mindent, ami már soha sem pótolható. A saját halál elvi lehetőségének megjelenése azonban minden eseménynél kétségeket vet fel, így folyamatosan ott motoszkál a fejedben, hogy biztos, hogy nem én megyek el korábban, biztos, hogy lesz még saját életem, biztos, hogy nekem kell alkalmazkodnom, engednem? Ettől az ember nem csak pikírt, hanem kemény is lesz, már a jelentéktelen dolgok mögé is összeesküvés-elméletet sző: eddig miért nem vettem észre, hogy a másik milyen önző, mennyire nem érdekli, hogy én mit szeretnék, mindenki fontosabb nálam, stb. Majd, mivel a helyzetet nem lehet egy huszárvágással megoldani, beletörődsz és elfásulsz. Így veszítheted el egy fél nap alatt az érzelmeidet, de valahogy vissza kell őket szerezni, mert akkor sem kell egy rettenetes vénasszony szerepét játszani, ha meggyógyulsz, és akkor sem, ha nem. Még rágondolni is rossz, hogy mindenki összeférhetetlen, sótlan nyanyaként fog emlékezni rám. Így most valahogy vissza kellene kanyarodni az „élj úgy és viselkedj úgy, mintha ez a nap lenne az utolsó, amire mindenki emlékezni fog” leckéhez, és mint annyiszor az életben, új álarcot kell viselni. Ettől persze még nem találtam meg az érzelmeimet, de kicsit jobban érzem magam. Lehet, hogy kellene egy jót ordítani, esetleg sírni, de mit tegyek, ha nem tudok. Bár lehet, hogy tudok, de nincs kedvem kipróbálni.

 

Vicces, de tényleg úgy érzem, nem veszítek sem én, sem a világ, ha esetleg tényleg eltávozom. Persze nyilván ez is természetes, hiszen a halál elvi lehetősége azonnal felveti az egyik örök kérdést: mi végre is jártam én ezen a világon? Mi értelme van/volt az életemnek. A gyermektelen emberek a válaszadáskor kicsit nehezebb helyzetben vannak, hiszen utolsó mentsvárként nem gondolhatják azt, hogy gyermekük vagy valamelyik későbbi leszármazottuk fontos lesz a világ számára, és nélkülük a valóban fontos ember nem születhetett volna meg, így ezzel teljesítették történelmi hivatásukat. Tovább tekerve az értelmetlen okoskodást, mondhatnánk azt is, hogy nem segítettük világra azt a negatív hőst, aki számos ember életét tönkretette volna, ezzel akár egy újabb elmebeteg zsarnoktól, sorozatgyilkostól vagy valami hasonlótól megmentettük a világot. Az élet azonban nem ilyen nagyvonalú, előbb-utóbb szembe kell néznünk életünk értelmével. Vagy értelmetlenségével. Mit tettünk azon kívül, hogy megpróbáltuk magunknak és szeretteinknek a lehető legtöbbet összeharácsolni? No jó, lehet, kicsit jótékonykodtunk, baráti társaságban akár még büszkék is lehetünk rá kinek, miben segítettünk önzetlenül, vagy kollegáinkkal is elhitethetjük, mennyire jó nekik, hogy mi ott vagyunk. De a tükörrel szemben ez már sokkal bonyolultabb. Mit tettünk olyat, amiért érdemes volt? Teszünk-e most valami olyat, amit még be kell fejezni, amiért kár lenne, ha nem maradna rá időnk? Ha nem is találjuk meg életünk igazi értelmét, legalább fogunk-e emberi, érzelmi űrt hagyni magunk után? Mikor fognak ránk gondolni, meddig és miért fogják hiányunkat érezni?

 

Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy tudományos felfedezéseivel beírja magát a történelembe, vagy olyan alkotó tevékenységben vehessen részt, amellyel másoknak örömöt, élményt okoz. Egy pedagógus élete már akkor is értelmet nyert, ha egyetlen tanítványát sínre tette, egy orvos élete már akkor is fontos, ha egyetlen ember életét megmentette, egy gondozóé akkor is, ha egyetlen kiszolgáltatott ember sorsán könnyített. Akár egy igazságos ítélet meghozatala, egy tökéletes bútor összeállítása vagy egy ház megépítése is lehet fontos része a nagy egésznek, de azt hiszem az élet értelmével való szembesüléskor mindenki valami többre vágyik, valami nagyra, amit még nem tett meg. Nem csodálkoznék, ha a hasonló helyzetben lévők rendre valami olyan fogadalmat tennének, hogy ha teljesen meggyógyulnak, akkor majd...

 

Azt hiszem megtaláltam az üresség okát. Tudnám magam mindenféle tettekkel fényezni mások előtt, de önmagammal szemben tudom, hogy csak kis részét tettem meg annak, amire képes lettem volna. És talán nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy nincs „akkor majd” fogadalom. A szívem mélyén nem is akarok már nélkülözhetetlenné válni, világot megváltani. Nem igazán akarok semmit. Talán nem is kellene e mögé a betegség mögé elbújni. Talán most kellene elővenni a válsághelyzetre félretett gyógyszerkészletet, és szépen elaludni? Azt hiszem ez azért a legjobb gondolat, mert mindig követi egy következő, a majd holnap, mert még nincs itt az idő. Ha nincs itt az idő, akkor van még valami feladat, ha van még valami feladat, van értelme. Végül is lehet, hogy nincs értelme, lehet kicsit üres kívül is és belül is, de valamiért ragaszkodom hozzá. Még. No félre ezekkel a világot megváltó gondolatokkal, mert a világ nem biztos, hogy meg akarja váltatni magát, vagy ha igen, nem most és nem általam. Végre most is sikerült egy felmentést kicsiholnom magamnak...

 

 

A nagy nap

 

Pontosabban a nagy nap előtti nap, hiszen az inkább a műtét napja, és nem a kórházba vonulásé.

 

Kora reggel elkocogtam a nagyon komoly nevű nuclearis medicina osztályra, ahol kaptam egy olyan szurit, amit valóban nem éreztem, és egy igen intelligens gép kezdett körülöttem sürögni-forogni, amit mintha gamma kamerának hívtak volna. A gépet kezelő hölgyek biztosan minden információ birtokában vannak, de a szegény beteg teljes tudatlanságában enyhe frászt kap, amikor elindul vele az asztal, amin fekszik, zörögve körbejárja az ismeretlen szerkezet egy másik eleme, majd pár centire tőle megáll. No ekkor engedtem ki a levegőt, hál Istennek, mégsem fognak egészen laposra préselni, gondoltam. Később megtudtam, hogy az őrszem nyirokcsomó felkutatásához valamilyen izotópot adtak be a szuriban, és azt követi a nagy forgó-morgó, hogy hol gyűlik fel a kontrasztanyag. Valószínűleg a keresett nyirokcsomóban.

 

Amikor végeztem, felmentem a sebészeti ambulanciára, a tömeget látva áldottam az eszemet, hogy a kórházi menetfelszerelést beadtam a ruhatárba, mert nagy bajban lettem volna, ha egész nap hurcolni kellett volna magammal. Persze azért így sem ment simán az ügy, hiszen a nagy táskában, a ruhatárban lapult minden korábbi leletem, mivel úgy gondoltam, hogy majd az osztályon kell csak odaadnom. Persze nem így történt, amikor mondtam az ajtón kilépő asszisztensnek, hogy felvételre jöttem, azonnal kérte az összes előzményt. Mondtam: moment please, azonnal hozom, és leszáguldottam a ruhatárba. Nagy elnézéskérések közepette kivettem a nagy táskából a leleteimet tartalmazó dossziét, és visszamentem a felvételt intézni. Jó félóra múlva megtudtam, hogy még legalább egy órát kell várnom, így visszatértem a ruhatárba, és most már némi juttatással kombinált szabadkozások mellett kivettem a táskából valami olvasnivalót.

 

Pár oldalt lapoztam a könyvben, lapoztam, hiszen ha el kellene mondanom, hogy mit is olvastam, hát bizony nem sok sikerélményre tennék szert. A kultúrbeteg látszatát feladva eltettem a könyvet, és beszédbe elegyedtem a várakozókkal, bár mondhatnám őket morgolódóknak is. Az egyik ötvenes pasi, akinek 9-re volt időpontja, 11-kor elmesélte, hogy a főnöke szerint, akit kilenckor felakasztanak, az 11-re már kihűl (vagy kiszárad?). Nemhiába, zömmel fegyveres testületek dolgozói járnak ide gondoltam, de hát valóban nekik, akik elvileg szigorú szervezett rendben szolgálnak, még kezelhetetlenebb lehet ez „a beteg csak várjon türelemmel” attitűd, mint a közönséges betegeknek. Azután érdekes módon fenn az osztályon szintén hallottam ezt a mondást, amikor az egyik szobatárs picit panaszolta, hogy elfáradt a sok várakozásban, mert vidékről jött fel reggel nyolcra, és délig ült a különböző ajtók előtt. Az egyik beteget látogató középkorú nő ismételte meg szó szerint a mondást, és jót nevetett amikor mondtam, hogy valószínű a kollegájával együtt várakoztam a sebészet előtt.

 

Fél egyre már a kórteremben voltam, de még ki sem pakoltam, amikor jött a hír, mennem kell a drótozásra. A mai napban ez volt a legrémesebb pont, hiszen eleve elég kétségbeejtő gondolat, hogy valami drótot tesznek beléd valahova, ugyanakkor szintén egyre kellett volna visszamennem a nyirokcsomó kereső kütyühöz, egy újabb felvételre, ahol a lelkemre kötötték, hogy ne késsek, mert ma fél kettőig dolgoznak csak. Végül hatalmi alapon döntöttem el, hogy a drótozásé az elsőbbség, hiszen azt a nagyfőnök csinálja. Álldogáltam az üres folyósón a becsukott ajtók előtt, amelyek mindegyikén nagy kiírás figyelmeztetett arra, nehogy bekopogjak, és ezzel megzavarjam a munkát. Teltek-múltak az értékes percek, már majdnem rászántam magam egy nagyon halk kopogásféleségre, amikor kinyílt az ajtó, és pár perc múlva már maga a nagyfőnök próbálta velem megértetni, hogy baromi szerencsés vagyok. A csomó nevetségesen kicsi, a rosszak közül a legjobb indulatú, szóval érezzem magam mázlistának. Mivel továbbra is mindenféle drótok lebegtek a szemem előtt, nem igazán éreztem át ezt a nagy-nagy szerencsét, de pár perccel később már egy dróttal gazdagabban siettem át a másik vizsgálatra. Egyszerűen hihetetlen, hogy az ember valóban nem érzi azt, hogy a mellébe egy kampós végű drótot bevezetnek, a 15 cm-re kilógó dróttal a mellét a mammográfban lepréselik (így ellenőrzik, hogy jó helyre került-e a drót vége), majd a kilógó drótot felspulnizzák és egy leukoplaszttal rögzítik. És mindez nem fáj, sőt még csak nem is kellemetlen a szó fizikai értelmében, a legkellemetlenebb eleme az eljárásnak maga a tudat, hogy az ember végig gondolja, hogy mit tettek bele, és persze stresszeli magát, hogy mitől fog az ottmaradni, mi lesz, ha kiesik, ha elmozdul, stb.

 

A forgó-morgó kütyüs vizsgálat most rövidebbnek tűnt, mint reggel, persze lehet, hogy maga az ismerős környezet, a gép működésének ismerete és a nulla félelem vagy szorongás is hozzájárult a vizsgálat gyorsaságához.

 

Ezek a végeredményükben pozitív események egyre azt erősítették bennem, hogy minden sokkal-sokkal egyszerűbben és kellemesebben működne, ha lehetnének a kórházakban olyan önkéntesek, akik már átestek a kérdéses vizsgálatokon és a gyakorlat, azaz a beteg szemszögéből tudnák az új betegeket olyan célszerű tanácsokkal ellátni, amelyek a felesleges szorongásoktól és egyéb kínos helyzetektől megkímélnék őket. Így például nagyon praktikus volt, hogy a döntő többséggel szemben nem a rendes kórházi viseletben, azaz nem hálóingben és pongyolában mentem a vizsgálatokra, hanem a magammal hozott tréningben és trikóban, mert ugye világos, hogy másként érzi magát a páciens, ha a vetkőzzön le derékig felszólításra valóban csak felsőtestét kell lemeztelenítenie, és nem áll ott pőrén a hálóingéből kibújva. Pici dolgok ezek az egészségipar nagy gépezetében, de nagyok a beteg közérzetében.

 

Egy kórházi történetből a konkrét betegellátás története mellett nem hiányozhat egy másik alapvetően fontos kérdés, a kórterem és a betegtársak kérdése sem, hiszen a beteg közérzetét az őt körülvevő miliő sokszor jobban befolyásolja, mint maga a gyógykezelés. Valóban mázlista vagyok, mert ebben a kórházban a köznép számára fenntartott kórtermek különbek, mint máshol a fizetős hotelellátás. Igaz, négy ágy van bennük, de ha akarnák, akár ennek a duplája is beférne, és minden kórteremben van külön zuhanyozó és vécé, ami tiszta, akár sajátként is használható. Míg a folyosókon lévő, mindenki által használt mellékhelyiségekre senki sem vigyáz, talán úgy gondolja, nem derül ki, hogy ő koszolta össze, addig a kórtermi vécét csak az ott fekvő betegek használják, és egyértelműen azonosítható, hogy melyikük tette ezt nem rendeltetésszerűen.

 

Az ágyak sem a nyikorgós kórházi fajták, hanem nálunk szupermodernnek minősülő kerekes és minden porcikájában állítható, igazán kényelmes darabok vannak minden szobában. Sőt az egész épület klimatizált és igazán ragyogóan tiszta.

 

A szobatársakkal is szerencsés vagyok, egyikük egy sérvműtéten átesett velem egykorú jó kedélyű hölgy, aki a friss vágását fogva jókat nevet, a másik egy Kanadából pár hónapja, majd’ 30 év után hazatelepedett hölgy, akinek fáradhatatlan beszélőkéje van, és ráadásul még sok érdekes és tanulságos dolgot is mesél nekünk. Így persze az éjszaka nagy része dumával és vihogással telt, ami kifejezetten adomány, ha az ember másnap elaltatja és felvágatja magát, mert ugye soha sem lehet tudni, mi is lesz a történet vége....

 

 

Az igazi nagy nap

 

 

Kora reggel nem az utolsó vacsora vagy reggeli gondolatával, hanem az utoljára még zuhanyozzunk egyet és mossunk fogat, halványan krémezzük be az arcunk, egy leheletnyi parfümöt rejtsünk el a hajunk alá tervvel keltem fel, hiszen ha nem várt módon mégis elpatkolnék műtét közben, legalább ne úgy nézzenek rám, mint egy koszos öregasszonyra. Miután az akár el is patkolhatok, nem fognak megszólni kinézetet magamra öltöttem, megcsinálta az utolsó felvételt az intelligens forgó-morgó berendezés, ahova már olyan rutinnal közlekedtem, hogy el is gondolkozom egy másodállásos betegirányítói munkakörön.

 

Mire visszaértem a felvételről, már vártak rám az ágy mellett, kaptam két percet egy gyors pisilésre és egy még gyorsabb vetkőzésre, majd meztelenül bebújtam az ágyamba, és a barátságosnak nem nevezhető műtős fiatalember elkezdett tolni a műtő irányába. Közben beugrott a filmrendezők által elég sűrűn használt jelenet, amikor a mennyezeti lámpák követésével szemléltetik a megtett utat. Igaz ezt érdekes módon leginkább krimikben szokták alkalmazni, és valamiért az út általában valami setét pincébe vagy a hullaházba vezet. Ettől nem kerültem delíriumba, de el kell ismerni, érdekes érzés a plafont bámulva követni a tovatűnő lámpákat.

 

Az ember szerencsére túl sok információval nem rendelkezik a műtők szervezetéről, de valahogy úgy képzeltem el, hogy kinyílik a speciális műtőajtó, és egy szép nagy helyiségbe lépünk be, ahol a bemosakodott csapat kezét fenntartva körbeállja a műtőasztalt, amiről csak én hiányzom. Ehhez képest a műtőajtó mögött egy ugyanolyan kórházi folyosórendszer bújik meg, mint előtte, és a folyosóról újabb zsiliprendszerben nyílnak a számomra meglepően kicsinek tűnő, a kórteremnél mindenesetre kisebb műtőhelyiségek. A főbejárat mögötti rész olyan, mint egy vasúti pályaudvar, de minimum, mint a Moszkva téri BKV irányítás, ahol a forgalmista szerepét egy pult mögött ülő, elég mogorva hölgy látta el, akit körbe dongtak a műtősfiúk. No nem udvarlás, hanem valamilyen munkával kapcsolatos panaszkodás miatt. Kifejezett örömmel nyugtáztam, hogy a mellemen lévő ábrák és az abból kilógó drót miatt biztosan nem fognak valakivel összekeverni, és mondjuk a visszereimet megműteni, mert egy öreg bácsit betoló műtőstől kérdezte a forgalomirányító, hogy az x bácsit hozta-e, mert azt az y helységbe kell vinni, mire a műtős mondta, hogy ez nem x, hanem z bácsi, de a forgalmista szerint nem neki, hanem x-nek kellett volna megérkeznie. Talán mégsem volt akkora baromság a betegek újszülöttekhez hasonló kórházi megjelölése, mert végül az ágyon lévő név mellett valakinek eszébe jutott a bácsi karszalagjának a megnézése is.

 

Ágyastól az általam irányítóhelyiségnek nevezett előtér fala mellé toltak, majd egy ideig a kutya sem nézett rám. A következő közérzetjavító intézkedési rohamnál majd az önkéntes betegek gyakorlati tanácsai mellé javasolni fogom a műtétre várók lelkével foglalkozó státusz létrehozását is, hiszen ilyen helyzetben a beteg rendkívül magányosnak és kiszolgáltatottnak érzi magát. Az előzetesen bevett dilibogyótól ugyan fásultság önti el az embert, de azért nagyon vágyna egy pici törődésre.

 

Végül jött egy műtőslegény, és átcsúsztatott egy másik ágyra, amin betolt egy igazi műtőbe, ahol ha jól emlékszem, három beöltözött ember volt. Hogy kik is voltak ők, azt már nem fogom megtudni, mert tőlem sem kérdezte a kutya sem, hogy ki fia-borja vagyok, de ennek megfelelően ők sem mutatkoztak be. Bár lehet, hogy bemutatkoztak, csak megvárták, míg elalszom, de éber állapotomban csak a gyógyszerérzékenységem felől érdeklődtek. Legnagyobb meglepetésemre a beteghordónak nézett férfi is részt vett az előkészítésben, anélkül hogy hozzám szólt volna elkezdte borotválni a hónom alját, és valami barna lével kenegetett. No itt körülbelül véget is érnek a leírható emlékeim, mert anélkül, hogy láttam volna a doktorom érkezését, nem elaludtam, hanem egyszerűen elszakadt a film.

 

Mindig azt hittem, hogy egy altatásnál szép lassan csúszik bele a beteg az álomba, vagy valaki mondja: tessék 10-ig számolni, és közben érezhető, ahogy fokozatosan leszáll a köd. Ezzel szemben az ember az egyik pillanatban még jelen van, a következőben meg tudja fene merre jár, de hogy nincs ott és nem érzékel semmit, az tuti. Állítólag a műtét végén felébresztenek, és úgy tolnak vissza a korábban forgalomirányítónak gondolt előtérbe, amit most ébredő-megfigyelőnek minősítek. Az ébredés körülbelül olyan, mint az elalvás, egyszer csak kinyitottam a szemem, de már kint az ébredőben, és tök tisztán fel voltam ébredve. Sajnálom, hogy nem tudok semmit a közvetlen műtét utáni ébredésről, most abban a bizonytalanságban kell élnem, hogy akár valami csúnyát is mondhattam, vagy illetlenül viselkedtem. Ami biztos: egyszer csak kinyitottam a szemem, akkor már nem láttam doktorokat, csupán a beteghordó/műtős ragadta meg az ágyat, és visszatolta a kórterembe. Ezek szerint valamikor visszakerültem a saját ágyamba, de erre sem emlékszem, mindenesetre nem lehetett könnyű a nem együttműködő 80 kilóm pakolászása.

 

Összességében sajnálom, hogy semmivel sem tudtam meg többet egy műtétről, így maradnak a tv sorozatokban látott képek, bár, ha belegondolok, elég nagy baj lenne, ha ennél többre emlékeznék, mert akkor vélhetőleg nem lett volna túl sikeres az altatás.

 

Az igazi nagy nap igazi nagy eseménye a beteg számára gyakorlatilag nem is a beavatkozás, hanem az ezt követő időszak, azaz amikor infúzióval az egyik oldalán, valamilyen trutymákos műanyag üvegekkel a másik oldalán, vigasztalanul az ágyához van láncolva, és az infúziók egyik jótékony hatásaként arra riad fel, hogy azonnal be fog pisilni. A beteghívó csengőt persze az ismert okok miatt nem éri el, mert ahhoz vagy az infúziós, vagy a zacskós oldalát kellene úgy használni, hogy mondjuk a harmadik kezével kissé feltolja, vagy legalább felemelje magát. Mivel harmadik keze elég kevés betegnek van, ezt pótolják az ágy körül zsongó családtagok, illetve jobb esetben a műtéten még nem vagy már pár napja átesett szobatársak.

 

Soha semmiért nem irigyeltem a pasikat, de most kifejezetten ordítónak érzem a különbséget az ágytálat és a kacsát használók között, természetesen az utóbbiak javára. Először is abszolúte természetellenes helyzet egy kisdologhoz, hogy fel kell emelni az embernek a fenekét és jó 10 cm-rel magasabb helyzetbe hozni az ehhez a tevékenységhez nem passzoló vízszintes fekvéshez képest is. Az a hülye fizika úgy működik, hogy ha az 50 évig lefele irányhoz szokott áramlás csak akkor tud felfele indulni, ha már kellő nyomás segíti az ügyet és noh dacu az agyatlan közlekedő edényként működő járatok még teljes egészében nem is ürülnek ebben a pózban ki. Ehhez már csak desszertként szolgál, ha a jószándékú, ám agyonhajszolt nővérek két futás közben rosszul nyomják a beteg alá az eszközt, amit kellő gyakorlat híján vagy nem veszel észre, vagy ha észre is vennéd a kezedben lévő vezetékek megakadályoznak a helyesbítésben. A kérdés tudományos elemzését félretéve, az eljárás eredményeként pillanatokon belül finom meleg pisivel bélelt ágyban feküdtem. A rémülettől majd infarktust kaptam, éreztem, ahogy a füleimben megteltek az erek és hangos dübörgésbe kezdtek. Végül az ünnepi alkalmakra szánt törülközőmet a hátsóm alá téve vártam az ágytálért érkező nővérkét, aki ha nem is túl lelkesen, de kicserélte az ágyneműmet, így egy negyedórával az esemény után már tiszta ágyban szendereghettem. Letettem a főesküt, hogy soha többet nem fogok ágytálat használni, azonban pár órával és néhány újabb infúzióval később egyértelművé vált, hogy a dolog nem csupán döntés kérdése. A nővérke már az ágynemű áthúzása során láthatta, hogy milyen nagy tapasztalattal rendelkezem az ügyben, így igyekezett az eszközt bomba- és pisibiztosan elhelyezni, ennek eredményeként már nem az egész adag ment mellé, csak ami gondolom, a közlekedőedényben visszamaradt. Mindenesetre a második alkalmi törülközőm is elfogyasztottam, és már nem kellett az egész ágyat sem áthúzni, csupán a lepedőt kicserélni. És ez volt a mécsestörés ideje, mert nem maga a betegség ténye, nem maga a műtét ténye volt az a bizonyos utolsó csepp, hanem annak a semmivel össze nem téveszthető, elfekvő osztályokon megszokott pisiszagnak a beszippantása, ami egyértelműen belőlem áradt. Olyan volt ez, mint a halál előhírnöke, tessék csak ide nézni, ez lesz a jövő. Jaj, köszönöm nem kérek belőle!!!

 

A második igazi nagy nap

 

 

A kissé depisen átszendergett éjszaka alatt azon töprengtem, milyen érdekes is az emberi szervezet, hiszen a műtét helye abszolút nem fájt, ám a másik cicimben és főleg a hasamban egyre erősebb nyomást éreztem. Két szunyókálás között a hasamat simogatva azt hittem, hogy valami ember által átláthatatlan okból a szervezet emlékszik a korábbi traumákra, és a műtét körülményei felidézték benne a korábbi alhasi műtét emlékét (amiben így utólag visszagondolva a legjobb az ágytálat kiváltó katéter volt) ezért, mint egy szolidaritásként kezdett fájni a hasam. Mert ugye a laikus számára normális magyarázat nem létezik arra, hogy felvágják a cicidet, és a hasad fáj.

 

Kissé püffedt hassal, de vidáman felkeltem reggel, kis macskamosdás után ehettem pár szem háztartási kekszet, ami egészen mennyei volt. A drága Marcsi barátnőm, aki a műtét után is őrizte az álmom – bár erre nem nagyon emlékszem -, már kora reggel érkezett némi finom falattal, csokival és egy kis üvegcse long drinkkel megköszönteni a névnapomon, és természetesen hozott magával egy rakás törülközőt is, hogy ha hosszú távra rászoktam volna a wc papír helyetti használatára. A csúszós utak és a hóesés ellenére megérkezett Mami barátnőm is, aki testi épségét kockáztatva az összeszögelt bokájával, már nem bírta tovább, hogy csak telefonon halljon rólam. Természetesen tőle is kaptam pár hasznos holmit (bár ezek szerencsére nem a Steven King által ismert boltból származtak), egy jelképes kicsi pezsgőt és egy szép és biztosan finom csokirózsát, hogy minden látszat ellenére felhőtlen névnapi emlékeim maradjanak. Mindketten jelezték, hogy olyan jó színem van, mint egy háromnapos vizihullának, de ezt akár még bóknak is vehettem. A finom falatokra, nassokra és itókákra persze gondolni sem tudtam, hiszen a víz látványától is enyhe hányingerem támadt, így könnyed mosollyal hazaküldtem mindenkit, hogy egy kis pihenő után végre erőre kapjak, felkelhessek és megehessem a finom kórházi spenótot, amit különben igazán szeretek.

 

Erre sajnos nem került sor, mert egyre szédelgősebbnek éreztem magam, de mivel az embernek nincs hetente hasonló jóban része, fogalmam sem volt arról, hol az a határ, ami a hipochonder betegek nyavalygása és az „idejében kell szólni a panaszokról” között húzódott. Az igazsághoz tartozik, hogy a szívem mélyén éreztem, hogy most az utóbbi eset áll fenn, hiszen nagyjából óránként olyan hideg veríték öntött el, aminek undorító izzadságszaga van, és nehezen szárad fel az ember bőréről. Ezért is fogadtam boldogan Zsuzsi és Vica barátnőmet, akik szintén nagy szatyor ajándékokkal érkeztek névnapi vigaszságot tartani, de mondtam, hogy nekem most az egyetlen ajándék az lenne, ha emberi formába hoznának, ennek első lépéseként egy kiadós mosakodással.

 

Nem is gondoltam akkor, hogy ez a kívánság akár a Guinnes rekordok közé is bekerülhetne, hiszen pillanatokon belül bebizonyosodott, hogy egy két négyzetméteres zuhanyfülkében öt felnőtt ember gond nélkül elfér.....

 

Miközben lehámoztam magamról az átizzadt hálóinget, a tükörben szembesültem a mellem helyén lévő kisebb méretű görögdinnyével. Akkor még jókat vihogtunk rajta, hogy ha így maradna a dolog, akkor a másikat is megcsináltatom, mert Pamela Anderson valószínű sárgaságot kapna az irigységtől, ha neki ilyen melle lehetne. Aztán nagyon érdekes érzés kerített hatalmába, a fejem tetejétől lassan lefelé haladt egy fátyol és kristálytisztán tudtam, hogy el fogok ájulni. Ezt még félmosollyal be is jelentettem, sőt a zuhanyozóba lévő hokedlire le is ültem, az ezt követő eseményekről azonban saját tapasztalataim alapján nem tudok beszámolni. Állítólag ott ültömben ájultam el, Zsuzsi feltámasztott a falra, míg Vica segítségért szaladt, majd egy nővérkével visszatért, de úgy találták nem ártana még egy szakember, hogy ki tudjanak cibálni a zuhanyzóból. Egyik nővérke szerint le kellett volna fektetni a földre, ami valószínűleg szakmailag jó kezdeményezés lett volna, de a két négyzetméter - öt ember arány a megvalósítást kissé nehezítette. A cibálásra azonban úgy tűnik, magamhoz tértem, ami szintén egy nagyon érdekes érzés, hiszen egy nagyon kellemes álomszerű állapotból kezdtem felfogni, hogy körülöttem van valami baj. Ekkor azonban azonnal tiszta lett az agyam, a testem ugyan még nem működött teljes mértékben együtt vele, azonban kétoldali támogatással ki tudtunk jönni, és pár lépéssel eljutottunk az ágyig. A vízszintes helyzet azonnali javulást hozott, mivel egy pillanat múlva már hullottak a könnyeim a nevetéstől, mivel most egyenesen a zuhanyzóból, vizesen dugtak az ágyba, így büszkeséggel töltött el, hogy ma is sikerül kicsikarnom egy ágyhúzást.

 

Addigra már jött az ügyeletes orvos is, és az örömkönnyekből hamarosan bánatkönnyek lettek, mivel kisvártatva megérkezett egy infúzió. Tény, hogy nem igazán ettem semmit a nap folyamán, bár némi csokit és vizet belém parancsoltak, mondván a szédelgésre jó okot adhat ezek hiánya. Mértek vérnyomást, néztek cukorszintet, vettek vért, tulajdonképp nem volt egyik eredmény sem aggodalomra okot adó, és a kis hőemelkedés sem számít rendkívüli eseménynek egy műtét után, így az első szakvélemény megerősítette az infúzió szükségességét, és tény, valóban jobb lett a közérzetem.

 

Az esti vizit előtt a velem szemben fekvő betegtársam szóvá tette, hogy akkora a mellem, hogy nem látja tőle a fejemet, pedig eddig még beszélgetés közben engem is látott. El kellett ismerni, hogy a kisebb méretű dinnye az eltelt idő alatt tovább nőtt, sőt egészen olyan látványt keltett, mint ami hamarosan felrobban. Amikor bejöttek az esti vizitre, a betegtársam azonnal közölte, hogy nézzék meg a mellem, mert abnormális méretű, és valóban mind a doktorban, mind a nővérkében mély tiszteletet keltett a hatalmas halom, azonnal meg is kérdezték, hogy mikor ettem utoljára. Ekkor tudatosult bennem, hogy ebből újabb altatás és újabb műtét lesz.

 

Az élet azonban nagyon érdekes, mert mielőtt végleg depresszióba zuhantam volna, megjelent maga Okoska, szépen beöltözve, mint egy igazi aneszteziológus, így a sírás könnyek helyett ismét a nevetés könnyei öntötték el a szemem, mondván azért ennyire nem gondoltam komolyan, hogy szeretném, ha Ő altatna. Mindenesetre ebben a viharvert lelki állapotban megnyugvást jelentett egy ismerősen csillogó okos szempár, azt már tudtam, pontosabban éreztem, hogy az altatással nem lehet probléma, a műtét maga pedig majd csak lesz valahogy.

 

Az ügyeletes H doktor műtötte egyik betegtársamat és látszott rajta, hogy egy jóságos emberke, azt ugyan nem tudtam, hogy a szaktekintélyek sorában hol áll, de mivel az én doktoromat mondták a legjobbnak, úgy gondoltam, nagyjából szerencse kérdése egy beavatkozás, mert nem elég hozzá a doktor és az ő tudása, sajnos ott a beteg és az ő renitens melle is, ami valószínű nem szabványos. Vagy a cérna nem szabványos, vagy… Aztán a jóságosnak látszó H visszajött, és beszámolt az én doktorommal folytatott telefonjáról, így megtudtam, hogy ő vigyáz most a pici gyerekeire, ezért nem tud bejönni, ha nincs kifogásom ellene, akkor ő operálna meg. Nekem aztán nem volt semmi ellen kifogásom, így azt a papírt, amit az orrom alá dugott valaki, kérdezés nélkül aláírtam, hiszen az egyetlen vágyam a minden rosszon való azonnali túljutás volt.

 

Közben visszajött Okoska, és megpróbálta elmagyarázni, hogy valaki egy kicsit fogni vagy pontosabban nyomni fogja a torkomat, mert hiába nem ettem rendes kaját, azért mégsem vagyok éhgyomorra. Ekkor már megkaptam az előző alkalomról ismert „mindent vegyek le” utasítást, így éjjel 11 körül már csupaszon vacogtam az ágyon a műtő felé vezető úton. Egy éjszakai műtő egészen más, mint a nappali nagyüzem, kihalt a forgalomirányító rész, azonnal áttesznek egy jó hideg ágyra egy vékony zöld lepedő alá, így amire az előzőnél még kisebbnek tűnő műtőcskébe megérkezik az operáló csapat, gondolom nem egyedi esetként, annyira fáztam, hogy a fogaim hangosan vacogtak, a combom pedig vitustáncot járt a belső remegéstől. Érdekes érzés az is, amikor az ember szíve bepréselődik valamelyik fülébe, nekem például a jobb fülemben zakatolt olyan tempóban, hogy kezdetem aggódni, nehogy feldobjam a talpam, mielőtt megszabadítanának a dinnyétől. Ennek módjáról nem emlékszem, hogy bárki mondott volna bármit is, ezért kicsit aggódtam, hogy a jóságosnak látszó H doktor honnan fogja tudni, hogy mit is csinált egy nappal korábban a legjobbnak mondott saját doktorom, azonban ez a kérdés gyorsan megoldódott, mert jóságos H doktor érkezett a hírrel, hogy azonnal érkezik a saját doktorom, aki mégis megoldotta valahogy a gyermekek felügyeletét. No, ez már maga a Kánaán, gondoltam, hiszen saját doktorom és Okoska duója igazán irigylésre méltó párosítás, de mire e gondolatsor egyéb mélységeiben elvesztem volna, már aludtam édesdeden.

 

Arra az ébredésre emlékszem, amikor a kórterembe a helyére tolták az ágyamat, kissé kábultan egy újabb infúzió bekötésére készülő nővérkére is emlékszem, de ez már az a helyzet, amikor az embert igazán nem érdekli, hogy hova és mikor fog pisilni, különben is hagyjanak békén, álmos vagyok.

 

Igazán nem Okoskát akarom fényezni, de ez az altatás egészen más volt, mint a korábbi. No azzal sem volt baj, hiszen nem hánytam, nem volt semmi kézzel fogható panaszom, csupán az ébredést követően kipattant a szemem, és olyan érzésem volt, hogy soha többet nem fogok aludni. Most egyszerűen nem volt semmi kellemetlen érzésem, nem fájt a derekam, nem fájt a hátam, nem fájt a gyomrom és a hasam, no meg édes álmosságérzésem volt, így felhőtlenül aludtam reggelig. Ez persze hozzásegített ahhoz is, hogy ne izguljak az infúzió miatt, hiszen mire felébredtem, már el is tűnt az állvány. Olyan kirobbanó formában éreztem magam, hogy gondolkodás nélkül kipattantam az ágyból és kimentem a kishelyiségbe, csak akkor hökkentem meg ezen, amikor visszafeküdtem az ágyba és rájöttem az újabb műtét óta gyakorlatilag még 6 óra sem telt el. Így azután gyorsan aludtam még egy órácskát, és éhesen ébredtem a reggeli osztás hangjaira. A szobatársaim elmondták, éjjel többször is megnézett a jóságosnak látszó H doktor és a nővérkék is, így reggel már azért nem voltam téma, mert tudták, minden rendben van.

 

A viziten egy jó humorú cingár doktor foglalkozott velem nem egészen egy percet, majd folytatódott a nap, mintha mi sem történt volna, bevallom, kicsit árvának éreztem magam. Sőt kifejezetten fájt, amikor a jóságosnak látszó H doktor, aki pár órája még odaadóan törődött velem, belépett a kórterembe és a saját betegével váltott pár szó után sarkon fordult anélkül, hogy rám nézett volna. Szerintem a doktoroknak rémálmukban sem jut eszükbe, hogy a betegek kortól és nemtől függetlenül egy ilyen helyzetben úgy csüggenének rajtuk, mint egy jó szülőn, babusgatásra, jó szóra, de főként egy kis törődésre vágyva. Kicsit megértőbb lettem a folyton panaszkodókkal, a hipochonderekkel, hiszen nyilván ők is csak egy kis figyelemre vágynak. Szerencsére azonban ez a törődés utáni olthatatlan vágy hamar elmúlt, így mire az én doktorom délután meglátogatott, már nem is akartam tőle semmi kényeztetést, maradtunk a szokásos hogy van – köszönöm jól mélységeknél. Bár szegény legalább olyan szarul nézett ki, mint én, sőt a szeme alatt talán még szebb volt a karika, de ez nem csoda egy teljes műszakot követő ügyelet után, ami ha jól sejtem egy reggeltől másnap délutánig tartó munkát jelent. És akkor a betege nincs tekintettel a fáradtságára, épp mikor két nap után lefeküdne aludni, akkor képes dinnyét termeszteni a melle helyén, és így a jó doktor alvás helyett újra a munkahelyén találja magát. Persze reggel, gondolom, ez nem mentesíti a napi feladatok alól, így végül is elég jól nézett ki. Lehet ez a fáradtság is közre játszott abban, hogy valami elnézést kéréshez hasonló mondat hagyta el halkan a száját, az ez akár sebészi probléma is lehetett sóhaj kíséretében. Majd kiderül, gondolom, a búcsúzás során el fogja mondani mi is történt, de szemmel láthatóan nem ez volt az a perc, amit e téma taglalására tartott volna alkalmasnak.

 

Nincs bennem szemrehányás-félének leghalványabb érzése sem, hiszen én legalább olyan hibás vagyok a dologban, mint bárki más, hiszen egy kukkot sem szóltam arról, hogy fáj a hasam, a hátam, a vesém környéke, de mentségemre szóljon, hogy ez volt az első ilyen műtétem, és remélem nem is kerül sor egy következőre, amin a tapasztalataimat fitogtathatnám. Ellenben úgy gondolom, nincs ez így rendben, és most nem az üres, vagy látszat-beteg jogok pufogtatásaként, de miért nem kaphat a beteg olyan tájékoztatást is, amelyben részletesen felhívják a figyelmét arra, mit, mikor és hogy kellene éreznie. Ha lett volna valami ilyesmi előzetes cédula, akkor abban - feltételezem - valami olyat olvashattam volna, hogy tessék szólni, ha valami nyomást vagy egyéb nem rendjén való dolgot érez itt és itt. Persze valószínű ez sem mentett volna meg a második operációtól, de talán nem kellett volna megvárni a dinnye méreteket...

 

Szóval a doktoromra nem haragszom, azonban azt már nehezményezem, hogy az egy mondatos bocsika után egész hétvégén rám sem nézett, pontosabban nem adta ki a rám nézés feladatát valamelyik kollegájának. A többi beteghez időnként belép egy-egy doktor, megkérdezik, hogy vannak, átköttetik a sebüket, kicseréltetik a zacskójukat, szóval törődnek velük. Tőlem a vicces doktor vetetett vért, mondta, hogy jó szar a vérképem, tőle tudom azt is, hogy vérrel volt tele a cicim, de a zacskóm cseréjét és a buksim simogatását senki nem tette meg. Mikor már láttam, hogy az egyik üvegcsém dugig van, én indultam neki egy nővérnél keresni némi protekciót és persze egy üres üvegcsét, hogy ne kelljen a tele szatyrot mindenhova magammal cipelni.

 

Apropó zacskó-kérdés. A betegek minimális tájékoztatásához az is hozzá tartozna, hogy mi célt szolgál a műtéti helyből kilógó cső vagy csövek, mikor működik jól vagy rosszul a rendszer, mire számítson, meddig kell magával cipelni, hogyan tud vele a legjobban feküdni, mozogni, aludni, stb. Ezt persze senki nem mondja el, pedig a gyakorlattal nem rendelkező betegek életét a zacskózás igen csak megnehezíti.

 

Hétvége

 

 

Minden kórház életében vélhetően speciális helyzete van a hétvégéknek, úgy tűnhet a felületes szemlélődőnek, hogy a betegeket kizárólag azért tárolják ott ebben az időszakban, mert vagy messze laknak, vagy nincs hova menniük.

 

Egy sebészeti osztályon persze elvileg számos olyan dolog is történhetne, amit hétvége ide vagy oda, de napi rutin szinten meg kell csinálni, mint pl. a sebkötözés. Ehhez képest a doktorok érdeklődését a drénekből szivárgó trutyik szakmailag százszor jobban izgatják, mint a felvágott emberi testek, ami az ő szemszögükből biztosan igen megalapozott, de a betegek számára elég érdekes. Sőt, ha nem lennének az üvegcsék és zacskócskák hozzánk kötözve, talán nem is kellene a vizitek során a kórteremben lennünk, mivel kérdést nem kapunk, az elmormolt hogy vanra pedig nem lehet olyan gyorsan felelni, hogy ne a doktorok hátához érkezzen a válasz. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez nem csak a hétvégeken, hanem a hétköznapokon is jellemző, de míg akkor a kezelőorvosok néha ránéznek a betegükre, addig ilyenkor csak az ügyeletesek száguldanak át a kórtermeken, sőt még a nővérkéken is érezhető, hogy számtalan jobb dolguk lenne, de hát a muszáj nagy úr. Így aztán a betegeken ezeken a napokon sokkal inkább eluralkodik a felesleges tárgyság érzése.

 

Persze van, akinek a hétvége örömteli esemény, hiszen vidékről feljönnek a családtagok, és elárasztják sok szeretettel, és az ennek nyomatékot adó több tucat házi finomsággal. Az én kórtermemben nem volt sürgés-forgás, nem érkeztek csapatostól a látogatók, így a beteg elkövethette azt a hibát, hogy kicsit magával foglalkozott. Ez persze nem minden esetben előnyös, hiszen előbb-utóbb mások zaklatásával jár, hiszen ha észreveszi, hogy kicsit átvérzett a kötése és csordultig telt a sebváladékot gyűjtő tartálya, valakit elkezd zaklatni a problémák orvoslására. Erre pedig ezek a napok nem a legalkalmasabbak, legalább is az én kórházamban.

 

Nem esett szó a hazamenetel idejéről, bár érdekes módon minden betegtársammal a legváratlanabb módon a legváratlanabb időpontokat közölték e témában. A sérvműtétes jókedvű hölgy nem akart hinni a fülének, amikor a műtét másnapján az esti vizitnél közölték vele, hogy másnap mehet haza. Szerencsére feltalálták a mobil telefont, így azonnal el tudta kezdeni a hazaút szervezését, sőt szerencséjére két nagy és erős fia karjára támaszkodva képes is volt a távozásra, de nem szeretnék belegondolni, hogy egyedül ezt hogyan tudta volna abszolválni. Hasonló módon engedték haza a helyére kerülő szobatársat is, akinek pénteki strúma műtétjét egy hiányzó röntgen-vizsgálat miatt hétfőre halasztották, majd kedden reggel örömmel tájékoztatta a főorvos, hogy akár haza is mehet. Most rögtön.

 

Úgy gondoltam, hogy a csütörtök éjjeli reoperáció után hétfőn elvileg akár már haza is mehetnék, de mivel még két cső lógott belőlem a hozzátartozó trutyis palackokkal, nem tartottam valószínűnek a hétfői távozást. Nem mintha valami halaszthatatlan dolgom lenne, de azért valahogy tervezni kell a hazamenetelt, hiszen az ismerőseim és a családom nagy része úgy tudja, hogy Hévízen telelek, és utólag szeretnének a névnapomra gratulálni egy koccintással egybekötve. Valamit csak kellene mondanom, hogy meddig is pihengetek a kiváló baráti társasággal…..

 

Apropó Hévíz. Nagy és igaz mondás, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, mert ezzel a nyaralgatunk sztorival nem is gondoltam, hogy milyen bonyodalmakba kerülök. A betegtársaim első körben teljesen agyalágyultnak véltek, mikor a mobilomon valakit épp arról tájékoztattam, hogy milyen klassz apartmanban vagyok, hogy szuper a tó vize és esténként hatalmas kártyacsatákon veszek részt. Az értetlen tekinteteket látva kénytelen voltam beavatni őket a hévízi telelés igaz történetébe, bár szemmel láthatóan nem nagyon értették, miért is kell ilyen nagy feneket keríteni egy egyszerű kis mellműtétnek. A számos névnapi telefon között volt olyan is, amikor egy ismerősöm lelkesen közölte, hogy ő hévízi lány, ott nőtt fel és azonnal meséljem el részletesen melyik szállóban vagyok, hová néz az ablakom. Erre persze gyorsan rávághatja az ember, hogy hátrafele néz az ablak, de bocsánat, mert állnak az ajtóban a barátnőim és csak rám várnak, ezért azonnal le kell tennem a telefont, majd visszahívom. Aztán persze nem hívom vissza, sőt fel sem veszem a telefont, ha az Ő nevét írja ki. Majd drukkolok, hogy amire tényleg találkozunk, veszítsen a hírértékéből az egész Hévíz ügy, valamivel el lehessen bagatellizálni. Persze közben már magam sem értem, hogy miért is volt jó ez az egész hazugsághalom, de most már mindegy, benne vagyok. Azt viszont már látom, hogy az egészen közeli ismerősök egy részét legalább utólag be kell avatni, ha nem akarok valami csúfos nagy lebukást és összeveszést.

 

Szóval valamikor csak haza kell utaznom Hévízről, sőt nekem nem is annyira egyszerű, mint a mellettem fekvő két betegtársamnak, akiknek nagy fiai mindent megszerveztek. Szembe kell néznem azzal, hogy egyedül vagyok. Én, a kétszer szétvágott mellem, a véres trutyival már teljesen megtelt zacskóim és a hazugságaim. No sebaj, majd csak megoldom.

 

Mitől más a magyar beteg?

 

Azt hiszem nem is tudják az egészségügyben dolgozók, hogy milyen mázlisták a magyar beteggel. Igaz hallani híradásokat orvosverésekről, fenyegetésekről, de talán ezek csak egészen kivételesen és nem is igazán a magyar betegre jellemző esetek, inkább egyes agresszív hozzátartozók vagy ittas paciensek hőbörgései.

 

A magyar beteg jellemzően szót fogad, gondolkodás, vagy inkább vitatkozás nélkül teljesíti az utasításokat, az persze más kérdés, hogy a teljesítés számos esetben csak látszólagos, esetleg a gyógyszert nem váltja ki, mert nincs pénze, nem veszi meg az egészséges élelmiszereket, mert nincs pénze, nem pihen és nem kapcsol ki, mert még ennyi pénze sem lesz, ha elveszíti az állását.

 

A magyar beteg és a „nyugati” beteg között a fő különbség talán a betegek tudatosságában, önértékelésében, önképében van, amelyre tipikus példa a tüneményes, Kanadából 80 éves korában hazaérkezett Rézike betegtársam lehetne. Az persze természetes, hogy senki sem saccolná 80 évesnek, sima arca, rendben tartott frizurája, nett megjelenése, a biztonságot adó anyagi háttér és leginkább a szavaiból, mozdulataiból áradó életöröm, legfeljebb 60-as éveiben járó hölgy látszatát keltik. Pedig életörömre semmivel nincs több oka, mint a ráncai között szomorú tekintettel kinéző, a koránál jellemzően korosabbnak látszó magyar betegnek, hiszen azért döntött a hazatelepülés mellett, mert eltemette egyetlen gyermekét, és mivel unokái nem voltak, már semmi nem kötötte igazán második hazájához. A kanadai nyugdíjat különben is érdemesebb itthon elkölteni és a még élő rokonok, barátok, volt iskolatársak is megszépíthetik az életet.

 

Csak azt a fránya csomót ne vette volna észre a mellében. Azonnal tudta miről van szó, mivel 10 évvel korábban az egyik mellét már műtötték, de a kemoterápia és a gyógyszeres kezelés után úgy tűnt minden rendben. A dolgok azonban annyira nem voltak rendben, hogy most az eddig épnek hitt mellét a daganattal együtt el kellett távolítani.

 

Az esti vizit előtt minden műtött beteg kap egy „alvadásgátlós” szurit, amit ezen a sebészeten a felkarba adnak. A magyar betegek szó nélkül tartották karjukat, ám Rézike szépen rámosolygott a nővérkékre, miközben kitakarta a hasát, mondván ő oda kéri a szurit, mert mindig is oda szokta kapni. A nővérkék általában szó nélkül teljesítették a kérését, csak egyszer kérdezte meg egyikük, hogy miért jobb a hasba szuri a karba szurinál. Erre Rézike széles mosollyal elmondta, hogy részben ott kevésbé fáj, részben pedig amikor majd magának kell beadni még hetekig ezt az injekciót, akkor a karjába ugye nem fogja tudni beszúrni, csak a hasába, így most a szemével tanulja mit is kell majd csinálnia.

 

A magyar beteg teljes mértékben egyetértett Rézike okfejtésével, ám eszébe sem jutott volna a példáját követni, továbbra is a felszólításnak engedelmeskedve a karunkat tartottuk oda, nehogy kivívjuk az ellenszenvét a minket őrző nővérkéknek.

 

Egyik este egy új ügyeletes nővérkének Rézike szokás szerint szabaddá tette a hasát, miközben elmondta az általunk már unásig ismert szöveget. Ám ez a nővérke nem hajlott a szóra, továbbra is ragaszkodott a beteg felkarjához. Rézike kicsit részletesebben megpróbálta kifejteni érveit, de nővérkénk hajthatatlan maradt, szárazon közölte, hogy valóban van ahol hasba, vagy combba adják ezt az injekciót, de ezen az osztályon az az előírás, hogy karba adják és ő ezt nem szegheti meg. Miközben odavetette a mondatokat, elkapta Rézike karját és hopp, már meg is történt a szúrás. Rézike alig jutott szóhoz a döbbenettől, ami ismerve a jó kis mesélőkéjét, tőle nagy teljesítménynek számított.

 

Nem zsörtölődött, nem panaszkodott, gondolkozott. Akkor sem tette szóvá az ügyet, amikor pár perccel később megérkezett az esti vizit, csupán egy kúpot kért a doktortól, mondván még nem volt a műtét óta széklete és úgy érzi kicsit feszít a hasa. Amikor a nővér megérkezett a kúppal, Rézike az oldalára fordult és a legszebb mosolyával közölte a nővérkével, hogy legyen kedves feldugni a kúpot, mert neki nagyon fáj a karja az injekciótól, a másik kezével pedig a dréncsövek miatt nem tud odanyúlni. Miután a kúp a helyére került, Rézike földöntúli mosollyal nyugtázta, hogy a maga módján elégtételt vett. Persze a következő napokon egy viziten sem mulasztotta el feltenni a vizesborogatást a karjára, miközben minden arra járó orvosnak ártatlan mosollyal elmagyarázta, hogy Kanadában bezzeg ezt a szurit a hasba adják és ezzel megelőzik a hasonló bakikat. Ja és azt is hozzátette, hogy Kanadában evidencia, hogy a beteg rendelkezik a saját testével, a kérése pedig csak szakmai okból tagadható meg, milyen szomorú, hogy ebben a kórházban csak olyan kisegítő személyzet van, aki biztos nem rendelkezik képesítéssel, mert ellenkező esetben ugye ez számára is evidencia lenne….

 

Hazafelé

 

A hétfői vizitre várva igyekeztem kissé felcukkolni magam, hogy elég bátor legyek a megtelt zacskók eltávolításának kiharcolásához. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de a sebészeti betegek általában onnan ismerhetők fel, hogy egy műanyag bevásárló szatyrot szorongatnak egyik kezükben, amiben elrejtik a belőlük kilógó csövek végén lévő trutyis műanyag zacsikat. Belátható, hogy igazán nem mindegy, milyen súlyú zsákot visznek maguk után, hiszen esetemben szerintem több, mint egy liter, pontosabban több, mint egy kiló volt a cipelendő cucc, sőt az ember a dolgokhoz nem értvén, még azon is aggódott, hogy hova csöpög az a valami, ha megtelt a tartó, hát nyilván vissza, amitől százféle baja lehet a betegnek. Persze ez biztosan butaság, de attól még lehet gondolni rá.

 

Sikeres volt az öncukkolásom, mert a jó betegtől nem várt módon felültem a vizit során az ágyban és megkérdeztem, mikor veszik ki a csöveimet. Persze nem lettem sokkal okosabb, mert nem kaptam sem időpontot, sem más biztatást, csupán azt közölték, hogy majd jön a kezelőorvosom, és beszéljem meg vele. Az én dokim szerintem folyton a műtőben volt (remélem nem azért, mert mindenkit kétszer kellett operálnia), mert egyértelműen ő vett részt a legritkábban a viziteken. Szerencsére azért mindig felbukkant egy-két percre, sőt valószínűen valami kommunikáció is működik a kollegák között, mert délelőtt azzal nyitotta rám az ajtót, hogy menjek vele, mert kiveszi az egyik csövemet. No akkor ma már biztosan nem megyek haza, gondoltam, hiszen azért egy csővel sem engedtek még el senkit, így aztán megkezdtem a körtelefont, hogy olyan jól érzem magam Hévízen, hogy még legalább egy napig maradok….. Az esti viziten hivatalosan is megtudtam, másnap kiveszik a második csövet és utána mehetek Isten hírével.

 

Mami barátnémmel megbeszéltem, hogy előre elviszi a cuccaim felét, így másnap már csak a normál úti-felszereléssel érkezek haza a telelésből. Elég sok holmit hoztam magammal, hiszen ha az ember fürdőkúrára utazik, nem várhat olyan látogatót, aki hazaviszi a koszos cuccot, és tisztát hoz helyette. Így aztán velem volt az egy hétre szükséges összes ruhanemű, de ez még kiegészült számos aprósággal, amit a névnapomra hoztak a barátaim, sőt a kórházban lévő ajándékboltban megláttam egy olyan forgó gömbös szökőkutat, amire már rég fájt a fogam, így gyorsan megvettem, hiszen hévízi vásárfiának sem volt utolsó darab.

 

Kora reggel úgy kellett visszafogni magam, hogy ne kezdjek el csomagolni, az eszemmel tudtam, hogy ráérek bőven, hiszen még mindig vidáman lógott belőlem a kettes számú cső a hozzá tartozó zacsival, és az én jó dokimra nem jellemző, hogy a korai órákban buzgólkodik. Nem volt még zárójelentésem sem, sőt még egy nagyon fontos feladat is nyomasztotta a lelkem, ki kellett adagolnom a kis borítékokba hálám megtestesült bizonyítékait. Számtalanszor hallhatjuk, hogy ez a borítékosdi milyen megalázó helyzetbe hozza az egészségügyi dolgozókat, ugyanakkor szerintem nem is gondolják a borítékot kapók, hogy ez milyen végtelenül kellemetlen helyzet a boríték átadójának is. Ez az egész hálapénz dolog megoldhatatlan probléma, hiszen nem igaz, hogy csak a nevetségesen alacsony fizetésekre vezethető vissza, számos más nyomós érv is életben tartja. Minden esetre én nagyon irigyeltem azokat a betegeket, akik helyett a hozzátartozójuk elintézi ezt a kis procedúrát és nagyon sajnáltam magam, hogy nekem kell majd pironkodva eljátszanom a kötélhúzás jelenetet.

 

A hálapénz nevében is egyértelművé teszi, hogy nem valami előre adandó olyan összegről van szó, amellyel megvásárol valamit, akár jobb ellátást, jobb gyógyszert, nagyobb odafigyelést a beteg, hanem amivel utólag kifejezheti, hogy hálás, azaz elégedett az ellátásával. Ez rendben is lenne, de akkor felmerül a kérdés, miért ad valaki hálapénzt, ha nem is vehet rajta magának jobb ellátást és nem is hálás az ellátásért, sőt esetleg kifejezetten elégedetlen. Hallgatva a különböző egészségügyi tortúrákon átesett ismerőseimet, határozottan állíthatom, hogy nagy részük nem, hogy nem hálás, sőt kifejezetten elégedetlen, egyes esetekben felháborodott, de a borítékos szertartás még sem maradt el. Miért is? Mert az okos ember a jövőbe lát. Lehet, hogy lesz még valami problémám, lehet, hogy kiújul a nyavalyám, lehetséges, hogy még összehoz a sors ezzel a doktorral, sőt akár valamelyik családtagom is idekerülhet. Sőt, a borítékkal szinte engesztelő áldozatot mutathatunk be, hiszen valamilyen bűnünkért büntetjük magunkat, megvonunk magunktól valamit. Nem ruhát, parfümöt, fényképezőgépet vesz magának a beteg, hanem borítékba dugja a pénzt, és odaadja valakinek. Ezzel a bemutatott áldozattal feloldozást kér bűnei alól, hiszen az esetek egy jelentős részében saját maga okozta, de legalább is közreműködött betegsége kialakulásában. Fizet, mert túlsúlyos, fizet, mert nem mozog, fizet, mert dohányzik, fizet, mert iszik, fizet, mert nem tartja be az orvos utasításait, fizet, mert így áthárítja a felelősség egy darabkáját valaki másra. Azt hiszem, ez lehet a hálapénz mozgatórugója, fő motívuma, hiszen ezzel magyarázatot kaphatunk arra is, hogy miért nem annak fizet a beteg, aki valóban sokat tett a gyógyulásáért. Hiszen a boríték és a hála nem azt a radiológust találja meg, aki nélkül a betegség ki sem derült volna, nem azt az aneszteziológust találja meg, aki őrködött az élete felett a műtét alatt, nem azt az intenzív osztályon dolgozó kollegát találja meg, aki gyakorlatilag megmentette az életét, nem azt a nővérkét találja meg, aki cipelte az ágytálát, mosdatta, etette, sőt gyakran nem is azt az orvost találja meg, aki kezelte. A hálapénz az esetek többségében a nagyfőnököt találja meg, hiszen ő hozza meg talán a jövőben is azokat a döntéseket, amelyek az osztályra vezető utat megnyitják vagy bezárják, illetve emellett a sebészeti osztályokon talán elsősorban az operatőrt találja meg.

 

A doktorok nem is sejtik, milyen komoly tanácskozások folynak a kórtermekben egy-egy beavatkozás szokásos értékéről. Minden beteg hallott valamit a folyósón, vannak alsó határok és vannak a puccos költekező betegtársak. Ezeket az elmélkedéseket hallgatva, tudtam, hogy nem avatom be szobatársaimat saját terveimbe, sőt nem is tartom e sorok témájához méltónak a kérdés további részletezését, csupán azért ejtettem szót e kérdésről is, mert az ott töltött idő egy jelentős részét kitöltötte betegtársaim tanácstalan agyalgása arról, hogyan is tudnak a legjobban kijönni a borítékba zárt 22-es csapdájából.

 

Mami barátnőm a második csőtől való megszabadításommal egy időben érkezett, de még némi időt el kellett ütnünk a zárójelentésre való várakozással. Ez is érdekes kérdés, hiszen a mai számítástechnikai adottságok mellett úgy gondolná a laikus, egy-két gombnyomás, és kész is a zárójelentés. Ezzel szemben 12 óra előtt senki sem kapta kézhez az áhított papírokat, az új betegek azonban már kezdtek szállingózni, így a régiek erős késztetést éreztek arra, hogy a folyosói székeken várakozzanak, ezzel lehetővé téve a szorgos nővérkéknek az ágyak rendbetételét.

 

Végül egy addig soha nem látott fiatalember a kezembe nyomta a papírjaimat, így megindulhattunk hazafelé. Szép látványt nyújthatott, amikor Mami barátnőm egyik kezében cipelte a tagadhatatlanul jeles méretű sportszatyromat, a másikban a bokatörése utáni biztonságot jelentő botját szorongatva, míg én gondtalanul lépdeltem mellette egy kis kézitáskával, de hát mint tudjuk a látszat néha csal.

 

 

A szövettan és egyebek

 

 

A zárójelentésemen feltüntetett időpontban, a hazabocsátásomat követő negyedik nap után visszamentem a sebészetre, ahol a szokásos hektikus várakozást követően a jó sebészem megszemlélte a művét, majd elővett egy monumentális méretű tűt, amelyet egy 20 milis fecskendőre helyezett. A műveletet látva az a balsejtelmem támadt, hogy ezt a tűt az én mellembe akarja döfni, de olyan képtelennek tűnt a gondolat, hogy azonnal el is hessegettem, hiába. A jó sebész elmormogta, hogy némi folyadék van a ciciben, amit le kell szívni, de ne aggódjak, nem fog fájni. Ezt első blikkre nehezen tudtam elképzelni, de amikor visszagondoltam a műtét előtti drótozásra, már nem is izgultam, hiszen tényleg nem éreztem akkor sem semmit. Szerencsére most sem volt kellemetlen a beavatkozás, pillanatok alatt háromszor kicserélte a fecsit a tű alatt és 50 ml valamitől megszabadított. Ismét elképedtem rajta, hogy milyen zseniális mű az emberi szervezet, már a tervezésnél gondolhattak rá, hogy egyes invazív „javítások” utókezelése könnyen menjen, ezért a hegszövetben az érző idegsejtek még egy darabig nem működnek. Így a vágás helyén nyugodtan be lehet döfni egy nagy tűt az ember mellébe, és valóban nem venné észre a gyanútlan beteg a történést, ha éppen nem nézne oda.

 

A következő hétre is megbeszéltünk egy randevút, mivel a doktor szerint még 2-3 alkalommal meg kell ismételni ezt a leszívós műveletet. Ezen az újabb találkozón már csak 40 ml volt az eredmény és a számítógép bugyraiból előkerült a szövettani vizsgálat eredménye is. Érdekes, hogy az ember valahol a lelke legmélyén teljesen tisztában van a még el sem készült eredménnyel, a papír csak a megerősítést hordozza, ezért rezzenéstelen arccal vettem tudomásul, hogy valóban tubularis carcinoma invasiva becenevű rosszindulatú daganat, azaz nemes egyszerűséggel rák volt a kivágott csomócska. Ami meglepett, az a műtét terjedelme volt. Nem is gondolná az ember, hogy egy ugyan nagyobbacska méretű ciciből, de 13×8 cm-es darabot ki lehet vágni. Én nem sokkal nagyobbra kalkuláltam volna az egész mellemet, de tény, hogy a maradék sem lett ordítóan kisebb, mint a másik. Persze még dagadt a műtéttől, a folyadéktól, kissé gyulladt is, de talán alig egy harmaddal tűnik kisebbnek. Persze a formája és az állaga egészen más, de nyilván kell pár hónap, míg kialakul a végleges állapot. Nekem mindenesetre nem csak az volt megnyugtató, hogy a kivett nyirokcsomó rendben volt, hanem az is, hogy ha egy egycentis csomót tízszeres rátartással vágnak ki, annak biztosan írmagja sem marad. Így végül nem rázott meg a szövettan, részint körülbelül erre számítottam, részint meg ebből tudtam meg, hogy mekkora is volt a műtét.

 

A szövettani leletem birtokában újabb időpontot kaptam a már ismert, de általam túl nagyra nem értékelt onkológiai bizottság elé. Kérdeztem is a jó doktoromat, hogy ugyan mi célból kellene erre a teljesen értelmetlen dologra elmennem, hiszen a daganatot bő rátartással kivágta, felejtsük el végre az egész történetet. A doktorom helyeslő pillantások helyett eléggé értetlenül nézett rám és közölte, hogy már hogy lenne vége az egésznek, most kezdődik csak a kezelés, amelynek módjáról dönt a bizottság. Azt hiszem még sikerült illedelmesen elköszönnöm, de a döbbenettől nem is tudom hogyan tettem az egyik lábamat a másik után. A folyosóról még átvánszorogtam a kórház egy másik részébe, hogy ne találkozzak ismerősökkel, miközben értelmesen nézek magam elé és próbálom megemészteni a hallottakat. További kezelések? Hát miről beszélt ez a jóember? Már kivágták az egészet, akkor meg mit akarnak? Jesszusom, csak nem valami kemoterápiát? Esetleg valami jó kis sugárkezelést? No de miért? Kérem szépen én már túl vagyok ezen az egészen, nem??

 

Repeta Onkológiai Bizottságból

 

 

A szövettani eredmények birtokában ismét az Onkológiai Bizottsághoz vezetett az út. Az első találkozást követően túl nagy elvárásaim nem voltak az eseménnyel szemben, de mint tudjuk, minden alulmúlható, így ez a második alkalom csak megerősítette az első során felmerült kérdéseket.

 

A megszerzett tapasztalatok birtokában majd egy órával a meghirdetett időpont előtt érkeztem, már tudtam, hogy itt nem a beutalón feltüntetett időpont, hanem az érkezési sorrend az irányadó, sőt amikor két új beteg elővette a beutalóját, a rendszer pikantériájaként kiderült mindkettőjüket két órára, a rendelés kezdetére küldte ide kezelőorvosuk. Jót mosolyogtam, amikor előkotortam saját papíromat, amin természetesen ugyanez került feltüntetésre, így már érthető, hogy miért az érkezési sorrend alapján fogadják a betegeket.

 

Kisvártatva megérkezett a pajzsmirigy műtéten átesett kedves ex szobatársam, és pár perccel később a külföldről hazatért nagy dumás betegtársunk is, így együtt várta a nagy csapat a Bizottsági eseményeket.

 

Mivel nem érdemes a feltétlenül szükségesnél több szót fecsérelni az értelmetlen dolgokra, nem boncolgatom, hogy az előző alkalomhoz hasonlóan hány perc alatt hány beteggel végeztek, de ez a kb. 3 perc/beteg arány teljesen rendjén van, mivel a bizottsági döntés eredményeként mindnyájan egy beutalót kaptunk, amellyel a következő héten el kellett menni az intézményhez tartozó, de egy másik épületben működő onkológiai szakambulanciára. Igazán nem szeretném a jeles testületet ismét alulértékelni, de kíváncsi lennék rá, hogy miért kell három orvosnak összeülni ahhoz, hogy közös erővel írjanak egy beutalót az onkológiára. A beutaló megírása során az egyik doktor – rólam tudomást sem véve - azt mondta a másiknak, hogy itt valószínű elég lesz majd a sugárkezelés, amire felkaptam a fejem, és úgy tűnik ismét betegtől szokatlan viselkedést tanúsítva meg mertem kérdezni, mi célból kellene esetemben ez a terápia. Kerek szemekkel nézett rám a doktornő, hogyan is értettem ezt a kérdést? Próbálkoztam annak ecsetelésével, hogy ha az ember melléből egy végül 8 mm-esnek körülírt daganatot egy 8×13 cm-es cici darabbal vágnak ki, akkor ott a környéken sem maradhatott belőle semmi, ezért olyasmi eredmény várható a sugárkezeléstől, mintha a másik mellemen alkalmaznák ezt a beavatkozást. Most sem volt nagy sikere a hozzászólásomnak, a másik hölgy azonnal kérte, nyugtassam meg, nem orvos doktor vagyok, mert ilyen primitív kérdést kollega nem tehet fel. Megnyugtattam, de továbbra is vártam valami bombasztikus magyarázatot, amitől nagyobb kedvet kaphatnék arra, hogy a kétszer összekaszabolt, feldagadt vöröslő mellemet önként és dalolva valami sugár izébe rakjam. Meg is érkezett a részletes betegtájékoztatás: ezt írja elő a protokoll. Az más, teljesen megnyugodtam, mert azonnal tudtam, hogy ezen a kezelésen nem fogok részt venni. A protokoll valószínű nem a Kovács Ági kétszer operált és a daganat több mint tízszeresével megnövelt mellrész eltávolításáról szól, hanem úgy általában. A sugárkezelés lehetősége akkor sem vonzó, ha ezt az általábant esetleg kiegészítették volna egy rám vonatkozó mondattal, így azonban a lehetőséget azonnal és végérvényesen töröltem a palettáról.

 

Minden tiszteletem mellett szívből remélem, ez volt az utolsó randevúm ezzel a rendkívül komoly elnevezésű, de sajnos elég komolytalanul működő testülettel.

Az onkológus

 

 

Szokásom szerint kora reggel megérkeztem az onkológiai szakambulanciára, ami gyakorlatilag egy kórházi onkológiai osztály mellett kialakított részleg. Nem akartam hinni a szememnek, amikor majd egy órával a rendelés megkezdése előtt a 17-es sorszámot téptem le a falról, de mivel ezt a napot erre a feladatra szántam, békésen bepréseltem magam két beteg közé a padra, és próbáltam összeszedegetni a különböző beszélgetésekből a szükséges információkat. Sokkal okosabb nem lettem, azonban a vártnál lényegesen gyorsabban sorra kerülve egy nővérke vagy asszisztens kezébe nyomhattam a nagy bizottság által kiállított beutalómat, aki kedvesen meg is kérdezte, hogy melyik orvoshoz jöttem. Rendkívül értelmesen nézhettem rá, így azonnal hozzátette, ha nincs orvosom, mindjárt keres egyet, majd pár pillanatos számítógépen történő pötyögtetés után ráírt egy nevet a beutalómra.

 

Amennyire az ember nőgyógyászként, sebészként, sőt még fogorvosként sem biztos, hogy női orvosban gondolkodik, kifejezett örömmel töltött el, hogy nő lesz az onkológusom. Azt ugyan nem tudom mit is takar az onkológiai gondozás, de vélhetően egy hosszabb távú dolog és a hosszabb távon az ember csak felfed valamit belső énjéből, és ezt egy nővel sokkal természetesebben megteheti. No nem valami nagy barátságra gondoltam, de egy nőnek sokkal mélyebb az empátiája, meg egyszerűen sokkal jobban megértheti egy másik nő gondolatait, logikáját, mint hímnemű társai. No nem ragozom a dolgot, de örömmel vegyes várakozással kezdtem meg keresni a doki nénimet, aki persze vélhetően fiatalabb lesz nálam, de azért magamban biztosan doki néninek fogom titulálni.

 

Körbejárva a terepet, megtaláltam a szobáját, és leültem a dr. L. feliratú ajtó előtti székre. Már azokban a napokban sem volt topon a lelkem, de nem tudtam eldönteni, hogy a várakozás közben látott számtalan elég rossz bőrben lévő beteg, aki a szomszédos szobákban kapott valamilyen – gondolom kemoterápiás - infúziós kezelést, erősítse bennem a „milyen szerencsés vagyok” érzést, vagy látványuk, mint lehetséges jövőkép nehezedjen rám.

 

A doki néni szobája egyértelműen üres volt, így érdeklődéssel néztem minden arra járó fehér köpenyest, vajon ő lesz e az én doktorom. Végül jött egy energikus és első látásra szimpatikus nő, nem abból a puccos orvosnő fajtából való, hanem a jó doktor nénisből. Nincs frissen fodrászolt frizura, elegáns göncök, fél kiló pampuc, igaz biztos fiatalabb nálam, de azért nem a kezdő korosztály, szóval azonnal eldöntöttem, hogy jó beteg leszek, nem vitatkozom, nem kérdezek, jól megleszünk.

 

A megérzésem úgy tűnik, jól működött, mert dr. L. volt az első orvos, aki miután felvette a szükséges adatokat, elmondta a legszükségesebb infókat, megkérdezte van-e kérdésem, mire vagyok kíváncsi. Sőt még a mellemet is megszemlélte, ami nála sem okozott osztatlan sikert, mivel még mindig duzzadt, piros és meleg volt. Kisebb fejcsóválás kíséretében azonnal felírt némi antibiotikumot, majd valami hormonszerű gyógyszert, pontosabban valami olyat, ami meggátolja a hormonképződést, és ezzel az esetek többségében a további rákos sejtek kialakulását. Miközben ezt elmagyarázta az is kiderült, van néhány szép kövér visszér a lábamon, ezért arra is felírt valamilyen gyógyszert, és végül egészen elképedtem, amikor saját mobilszámát is felírta egy cetlire, mondván, hívjam, ha valami probléma van, de ha nincs akkor is hívjam két hét múlva, hogy megbeszéljünk egy újabb találkozót.

 

A papírjaim között keresett pár vizsgálatot, de hamarosan kiderült, hogy a beteg nem volt rendesen kivizsgálva, így kaptam egy rakás újabb beutalót. Ott rögtön volt vérvétel, az asszisztens telefonon egyeztetett időpontot ultrahangra, valamilyen spéci csontvizsgálatra és csontritkulás vizsgálatra, mellkas CT-re, így február közepétől április közepéig meglett a programom.

Még mindig, pontosabban már megint kivizsgálás

 

 

A doktor néni által elrendelt vizsgálatok közül a hasi ultrahang volt az első, amire még azon a héten sor is került. Délután kettőre szólt az éhgyomorra kell menni időpont, így titkon örültem annak, hogy jó esetben akár pár dekától is megszabadulok, hiszen mint tudjuk, nincs az a nő, aki elégedett lenne a súlyával, én pedig a 2004-es 72 kilómmal szemben erősen a 80 körül ingadozom, pénteken 79 valamennyivel, hétfőnként pedig legalább egy, de néha másfél kilóval többel, azaz mondjuk ki, átléptem a 80-at. Kis fejszámolással átlátható, hogy 6 év alatt 8 kiló, az több mint évi 1 plusz, így ha valamilyen tévedés miatt mégis csak megélném a 80 évet, akkor már a mázsát is átlépem. Nem csoda tehát, ha az éhgyomri vizsgálat kellemes velejárójaként tekintek arra a pár mínuszos dekára is.

 

Az UH nem a modern új épületben, hanem az onkológiának is helyet adó másik telephelyen van, ami igaz az újhoz képest eléggé lepusztult és ósdi benyomást kelt a belépőben, a százéves kórházakhoz képest azonban ez is új épületnek számít a maga kb. negyven évével. A bejárat melletti falat támasztó portások, vagy talán biztonsági őrök egyikétől megkérdezem, hogy merre találom az ultrahangot, ő készséggel fel is irányít a félemeleti nőgyógyászati UH vizsgálóba. Tény, hogy nő lévén valóban oda is mehetnék, sőt tény, hogy a hasi UH helyileg sincs rémisztően messze a nőgyógyászati UH-tól, azonban a domborodó pocakú kismamákat elnézve azonnal láttam, hogy nem ez az én helyem. Sebaj, nagylány vagyok, elindulok a folyosókon keresztbe, kasul, előbb-utóbb csak találok egy radiológiai vagy egyéb részleget, ahol rálelek az UH feliratra. Hát inkább utóbb sikerült, meglepően nagy és zegzugos labirintusokon keresztül találtam meg a célállomást. Még szerencse, hogy jó szokásomhoz híven majd egy órával hamarabb érkeztem, mert a helyszínen kiderült, hogy ebben az intézményben is központi regisztrációs rendszer működik, így át kellett menni egy másik épületbe, ott bejelentkezni, majd visszatalálni a megfelelő helyre. Ezzel a kis kitérővel sem késtem le a vizsgálatot, kis várakozás után el is vették a beutalómat, és pillanatokon belül valami hideg kencével a hasamon, feküdtem. A vizsgálat pár percig tartott, szinte több idő kellett a kence letörléséhez, hogy ne ragadjon össze rajtam minden ruha. Azonnal kézbe kaptam a leletem, a folyósón gyorsan le is kontrolláltam, hogy minden rendben, sem epekövem, sem más elváltozásom nincs.

 

A következő hétre egy csontszcintigráfiás vizsgálatra és egy csontritkulás mérésre kellett mennem. A szcintigráfiás vizsgálatot abban a részlegben végezték, ahol a műtétet megelőzően a szentimel nyirokcsomót keresték, illetve jelölték, így már régi ismerősként szinte otthon éreztem magam a forgó-morgó kütyü alatt, ami szerintem vagy ugyanolyan, vagy szinte ugyanolyan készülék volt, mint amivel korábban már megismerkedtem. Most vénásan kaptam valamilyen izotópot, majd másfél órányi szabadidőt azzal, hogy legalább 1,5 liter folyadékot igyak meg ez alatt. Azt ugyan nem látom át, hogy a folyadék hogy kerül a csontomba, de biztos valami más összefüggés miatt szükséges, egyszer, ha több időm lesz, majd utánanézek, most nem érzem fájó hiányát a teljes informáltságnak. Az idő leteltével be kellett feküdni a gép alá, ami jött-ment- forgott-morgott, összesen kb. 2×20 percig tartott, majd egy fél órás várakozás után, kezemben a lelettel, távozhattam. A szó szoros értelmében „sugározva” kerestem egy helyet, ahol azonnal rávetettem magam a leletre, de szerencsére semmi újat nem tudtam meg belőle, de nagyon érdekesnek tartottam a felvételeket, amin a csontjaimon kis foltocskák jelzik a kopásokat, sőt még a bal sarokcsontomon is látszik a „sarkantyúm”. Szuper, csontáttétem ezek szerint nincs, minden rendben.

 

Péntek reggel korán érkeztem a csontritkulás vizsgálatra, ahol egy kedves nővérke jó pár kérdést tett fel, a válaszokat egy kérdőívre vezetve. Csak úgy mellékesen kérdezte, hogy két héten belül kaptam-e valamilyen izotópot és már karikázta is az íven a nem választ, miközben felsikkantottam, hogy de igen kaptam, méghozzá most hétfőn a szcintigráfiás vizsgálathoz. A nővérke rendkívül rosszalló pillantást vetett rám, majd gondolom az addig végzett felesleges munka miatt kifejezetten letolás jelleggel közölte, hogy akkor kár volt idejönni, mert bármilyen izotóp beadása két hétre kizárja ezt a vizsgálatot. Némi empátiát gerjesztve magamban, nem küldtem el azonnal melegebb éghajlatra, csupán elmondtam neki, hogy bármily hihetetlen, de az időpontot tőlük kérték és voltak kedvesek egyszerre megadni erre a két vizsgálatra a két időpontot. Így talán hatékonyabb lenne az én letolásom helyett saját kollegát is felvilágosítani a különböző vizsgálatok közötti összefüggésekről, egyben megnyugtattam, hogy számomra sem jelent kitörő örömöt, hogy teljesen feleslegesen eltoltam egy napomat, és két hét múlva ismét visszajöhetek. Ettől aztán egymásba szerettünk, és miután egy előjegyzésen kívüli hajnali 7-re szóló időpontot keresett nekem, a legnagyobb barátságban váltunk el.

 

Második nekifutásra gyorsan végeztünk a vizsgálattal, itt is egy gép sétált felettem, bár semmiféle finom vegyszert nem nyomtak belém, és nem itattak meg velem. Ellenben a leletemet sem kaptam meg, mondván egy hét múlva a recepción átvehetem. Természetesen egy hét múlva a recepción még nem volt ott a lelet. Talán egy-két nap múlva, javasolták. Végül két héttel a vizsgálat után átvehettem a lelet, ami egy az egyben az a papír volt, amit két héttel korábban a számítógépből a vizsgálat során kinyomtattak. A két papír között az egyetlen különbség az lehetett volna, ha ez utóbbin pl. szerepel egy orvos aláírása, de nem szerepelt, így nem nagyon értettem miért kellett ennyit várni, de hát mindegy, a lényeg, hogy ez is meg van, sőt még nem is olyan rossz, hiszen az ember több, mint fél évszázadosan azért sokkal jobb eredményre nemigen számíthat. Most már csak a mellkas CT van hátra, de az még egy hónap múlva esedékes, így átmenetileg a kivizsgálás szünetel, az eddigi eredményekkel pedig bárki elégedett lehet.

Minősített magány

 

 

Akármilyen rossz vagy semmilyen viszonyban vannak egymással egy családban, a betegség érdekes módon, legalább is a felszínen megváltoztatja a helyzetet, ezért a külső szemlélő csak annyit lát, hogy minden fontos beavatkozáson van valaki a beteg mellett, és a kórtermekben is csak az ezeréves magányos nénikék ágyánál nem ücsörög senki, bár néha a szintén ezeréves szomszédok őket is meglátogatják.

 

Szinte csak a labor előtt ácsorognak magukban a betegek, minden más rendelésnél valamely családtagjuk vagy barátjuk társaságában várakoznak. Az aneszteziológiai szakambulancia és az onkológiai bizottság előtti folyósón sokszor nem is egy, jellemzően inkább több kísérő jön a beteggel. Az már más kérdés, hogy egyes megfáradt párokon messziről látszik, az együttlét nem jelent igazi érzelmi támaszt, a férj kevés aggodalommal arcán az újságot lapozgatja, míg élete párja csendben maga elé nézve vár sorára. Persze ennek a fordítottjával is találkoztam, amikor a sótlan férj mellett ücsörgő asszonyság a másik beteget kísérő hölggyel bonyolódott érdekfeszítő vitába, szinte észre sem véve, hogy az ajtónál a társát szólítják. Azt pedig még csak találgatni is nehéz, hogy milyen érdeklődést, milyen érzelmi támaszt kapnak ezek a látszólag nem magányos betegek a hazafelé vezető úton vagy akár este a családi asztalnál, már ha egyáltalán kísérőjükkel közösen töltik az estéiket.

 

Személyes tapasztalataim biztosan nem irányadók, de érdekes módon igazi együttlétet és aggódást kizárólag azokon az 50 feletti „gyermekeken” láttam, akik 80 körüli szülőjüket kísérték valamely vizsgálatra, és nem csak magamat vigasztalom, de tény, hogy ennek fordítottjával soha nem találkoztam. Persze lehet, hogy más idősebbecske gyermek is megkíméli szülőjét, így azok akkor is mentesülnek a támasz terhe alól, ha részt akarnának vállalni gyerekük betegségében.

 

Alapvetően saját döntésem miatt voltam minden vizsgálaton, kezelésen és egyéb fontosnak tűnő alkalmakkor egyedül, de tény az is, hogy ha másként döntöttem volna, akkor sem állhatott volna mellettem egy igazi, sőt egy nem igazi társ sem, mivel lássuk be, tényleg egyedül vagyok. A teljes magánnyal szemben persze szerencsémre van egy-két olyan barátom és kedvesebb ismerősöm, akik biztosan nem utasították volna el azt a kérést, hogy osszák meg velem ezeket az alkalmakat, de valahogy az ember csak az örömét tudja tiszta szívvel másokkal megosztani. Arról nem is beszélve, hogy csak pár embert avattam be a betegség-sztoriba, így az ismerőseim nagy részét és a családomat eleve kizártam abból a lehetőségből vagy kötelezettségből, hogy részt vehessenek ezekben a napjaimban. Én zártam ki őket, most is úgy gondolom, hogy ezzel jó döntést hoztam, ugyanakkor be kell vallani, időnként nagyon vágytam volna némi kényeztetésre. Itt persze nem arra gondolok, hogy két héttel a műtét után a piacon vagy a takarításnál jól esett volna egy kis segítség, egyszerűen időnként meg kellett volna osztanom valakivel a magamba temetett érzéseket. Az ember persze bebizonyíthatja magának, hogy milyen nagyon erős, milyen nagyon különleges, milyen nagyon jó fej, ugyanakkor szíve mélyén még azt a szegény nőt is irigyli, aki mellett sótlan férje az onkológiai bizottság előtt újságot olvasott, hiszen ha nem is tökéletes társként, de mégis része volt az életének. Ha mást nem, de legalább volt kihez szólnia. Ha mást nem, legalább volt valaki, aki várta az ajtó előtt. Ha mást nem, legalább volt kivel hallgatnia.

 

Száz mázsával tör rám a felismerés, hogy ezt az életemet már szinte végérvényesen elrontottam. Lehet, hogy nem is szinte. Egyszerűen elrontottam és kész.

 

Levegőt is alig kapok azoknak az életeknek a súlya alatt, amiket nem éltem meg, amik mellett elmentem, amiket nem engedtem magamhoz közel.

 

Már rég nem egy kis betegségről, egy kis műtétről, egy kis hazugságról, egy kis magányról van szó. A most már késő, egyszerűen nincs már értelme, vége, legyen vége rohamok váltakozásában kényszerűen és kényszeresen számot kellett vetnem. Számot vetettem, leírtam mindent, ami nélkülem múlt el. Nem volt könnyű. Már tudom, hogy a szingli és a vénlány nem szinonima, már tudom, hogy a „nem gondoltam családra” és a „nem volt, akivel családot alapítsak”, nem szinonima, már tudom, hogy az „előttem az élet” és a „még nem haltam meg”, nem szinonima, már tudom, hogy a „van értelme az életemnek” és a „keressünk gyorsan egy életcélt” nem szinonima. Már tudom, hogy nem vagyok különb. Már tudom, hogy nem viselném el, ha valaki mellettem lenne. Már tudom, hogy nem viselném el, ha valaki a közelben lenne. Már tudom, hogy nem akartam egyedül lenni, de már azt is tudom, hogy nem akarok nem egyedül lenni. Sőt már azt is tudom, hogy nem leszek egyedül, ha orvoshoz megyek, mert nem megyek orvoshoz.

Le és fel

 

 

Nagyon sajnálom, hogy e sorokat nem a hullámvasúton írtam, hiszen most csak megkísérelhetem visszaadni annak a naponta többször „túl kell-e élni vagy nem” érzés poklának egyetlen töredékét, ami valamikor a műtétet követő egy hónappal kezdődött, és bár éveknek tűnt, de szerencsémre nem egészen egy hónapig tartott. Az persze más kérdés, hogy a gödörből nem ugyanaz az ember bukkant fel, aki elsüllyedt, sőt, félek, már nem is lesz soha ugyanaz. A változás azért aggályos, mert az esetek többségében, legalább is az én eseteim többségében negatív irányú, minden vélt vagy valós csatából kissé megtépázva, valami fontos dolgot elvesztve kerültem elő.

 

Talán nehezebb visszaadni, mint megélni a gödör felé vivő eseményeket, hiszen így utólag egészen más súlya van egy-egy szónak, tekintetnek, eseménynek, mint abban a ködös állapotban. Egy azonban biztos: nem a betegség, nem önmaga egy rákos esemény az, amitől kicsúszik a talaj az ember lába alól, sőt még szemben a hiedelmekkel, nem is a mellfarigcsálás miatt, a nőiességen esett csorba. Teljes biztonsággal ugyan nem definiálható a belső változás oka, de tény, hogy az ember bizonyos helyzetekben másként látja, másként éli meg az eseményeket. Így visszagondolva talán komoly hiba volt eltitkolni a betegséget, hiszen miközben nevetgélve számoltam be a műtét után a kórházi ágyból a kitalált hévízi pihenés történéseiről, a lelkem mélyén mégis elvártam volna, hogy minden ismerősöm megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel viszonyuljon hozzám. Persze, ha valaki kipihente magát Hévízen, miért is kellene a munkában kímélni, miért is kellene segíteni a vásárlásban, ügyintézésben és egyáltalán, szégyellje magát, hogy wellness túrázott, míg mások keményen dolgoztak egy új év beindításán. Ezt persze csak utólag lehet ilyen tisztán látni. A gödör melletti helyzetben csak azt érzed, hogy mindenki ellened fordult, hogy nem vagy jól és nem tudsz 100 %-on teljesíteni, hogy nincs erőd nap, mint nap valami jelentéktelen ügyben sziszifuszi küzdelmeket folytatni, hogy el fogod veszíteni az állásod, a megbízásaid, hogy a partnereid már nem úgy tekintenek rád, mint a pótolhatatlan észkombájnra, hogy összesúgnak mögötted: már ez sem a régi. A szar közérzet, a fáradékonyság, a kedvtelenség, a kontrollra rohangálás és főleg az iszonyú magány mellett rád szakad a létbizonytalanság lidérce is. Előbb csak félsz, hogy nem tudod felvenni a harcot, majd már nem is akarod.

 

A körülötted lévők csak olyanok, mint máskor, mitől is lennének mások, ha kizártad őket az életedből. Mégsem tudatosul benned, hogy ez a te döntésed volt, magadban lázongsz ellenük, sőt kifejezetten neheztelsz rájuk. Aztán eszedbe jut, hogy te akartad így, és már nem ellenük, hanem magad ellen fordulsz. Elemi erővel érzed, hogy nem szeretnek, hogy magányos vagy, hogy kihasználnak, hogy már nem vagy az igazi, hogy nem tudsz és főleg nem is akarsz megfelelni. Sem másnak, sem magadnak. Nem tudom, mások hullámvasútja hogyan működik, de az enyém kb. ezen a ponton szabadult el, és rám szakadt az akkor mi értelme életérzés, amire a válasz azonnal megszületett: semmi!

 

A gödörbe vezető úton az éjszakák nagy része a befejezésről történő álmodozással telik. Első körben csak nagy vonalakban készül terv a megvalósítás módjára, helyére, idejére, majd később minden apró részlet kidolgozásra kerül. Ezen a ponton már a rendes öngyilkosjelölt biztonsági megoldásokat is készít, hiszen nem elég a gyógyszer, hátha túléled, ezért a gyógyszert követően mégis csak fel kell vágni az ereidet is, sőt még arra is figyelsz, hogy a tett színhelyére elsőként érkező lelkivilágára tekintettel erre a kádba kerüljön sor, ne kelljen az alvadt vérrel borított szoba látványával szembesülnie.

 

Természetesen a nappalok sem mentesek a hasonló eszmefuttatásoktól, hiszen az emberben elemi erővel dolgozik a halálvágy, így csak kevés gondolata mentes a halála előkészítésének vagy következményeinek tervezgetésétől. Szinte szándékosan akarod magad belelovalni a negatív érzelmekbe, ezért minden felé eleve a hibás oldalról közelítesz. Amikor kontrollra mentem, szinte reménykedve lestem, hogy az a pár ember, aki titkomnak része volt, feledkezzen meg a vizsgálatról, és ne kérdezzen semmit, ezzel is alátámasztva, hogy valóban senkit sem érdekel, mi van velem, talán azt sem vennék észre, ha nem lennék. Aztán időnként az önsajnálat heves bosszúvágyba csapott át, így elsősorban közeli családtagjaim kapcsán éreztem azt, hogy már csak azért is meg kellene halnom, hogy majd akkor megtudják mit is veszítettek. Nevetségesnek tűnik, de én abszolút megértenék egy olyan búcsúlevelet, amin csak annyi állna: bosszúból tettem!

 

Az önhergeléses állapot fenntartására az ember persze igyekszik csokorba szedni addigi életének fontosabb eseményeit, szortírozni őket, miért volt érdemes, mit lett volna kár kihagyni, és mik tartoznak a mindegy kategóriába. Ebben az állapotban természetesen csak az utóbbi játszik, ezzel is erősítve a „minek tovább, miért tovább, nem akarok élni” érzést.

 

A gödör alján már nincs halál nélküli perc. Egyszerűen nem is értem, hogyan lehet ezt túlélni. Lehetséges, hogy ez egy Luciferihez hasonló út, amin a sok-sok halál azért temet maga alá, hogy elemi felismerésként mutassa meg magát az élet, mint alternatíva?

 

Talán a gödör alján nem is tölt el az ember csak másodperceket, hiszen amikor megszületik a döntés, azonnal haladékot keres. Persze, hogy befejezem, csak még… A haladék nálam alapvetően a kutyám képében jelent meg, hiszen mi lenne szegény öreg ebbel, ha meghalnék, bár szerencsére már 13. évében jár, így ez a teher nem ró rám hosszú élet-kötelezettséget. Ebbe azután bele is nyugodtam, a döntés megszületett, nincs tovább, de nem most.

 

A döntéstől megkönnyebbülten már nem kellett hosszú órákon keresztül a különböző módszereket terveznem, sőt mentesültem a végrendelet és búcsúlevél-gyártási kötelezettség alól is. Persze egy külön misét megérne a végrendelet procedúra is, hiszen ez inkább a gödör felé taszít, mint el onnan, mivel ehhez sajnos ismét számba kell venni valamennyi ismerősödet, pontosabban a ki, mit, miért tesz érted, magáért, másért kérdését. Ez nem felemelő foglalatosság, kemény szembenézésekkel, felismerésekkel jár, ami félő, az esetek többségében nem az élet utáni vágyat erősíti. Ha marad elég idő, talán egyszer megírom, hogy milyen kíméletlenül szakad rád, ha előveszed a mobilodat, és a névjegyalbumot végiglapozva, minden bejegyzésnél értékeled az adott név mögötti emberi kapcsolataidat.

 

Visszatérve a döntés pillanatához, a halálról való döntést követően érdekes módon könnyűvé válik az élet. Leszakadnak a válladról az addig mázsásnak hitt terhek, és kifejezetten élvezhetővé válnak a mindennapok. Döntöttél, ez már csak a ráadás, egy kicsit még csinálod, amíg kedved van hozzá, amíg akarod. Örömödben megjutalmazod magad jó falatokkal, finom édességekkel, jó piákkal. Ez a gödörből felfele törő út, azonban nagyon sérülékeny. Egy pillantás, egy szó azonnal összetörhet mindent, és újra elemi erővel rád szakad a „nem akarom tovább, nincs értelme” érzés. Üres hidegség a gyomortájon, majd gyomorfelfordulás, oda a jutalomfalat, az átmeneti vigasz. Ennek ellenére előbb-utóbb egyre több percet vagy képes élvezni, egyre inkább az előtted álló feladatok felé fordulsz. Ebből aztán olyan vicces gondolatok születnek, hogy jaj de elegem van, nem csinálom tovább, de előbb még megírom a pályázatot arra a foglalkozás-egészségügyi szakmai kiadványra, mert az olyan jól meg tudnám csinálni. Nem csinálom tovább, elegem van, de fontos lenne a szakmai protokollokról egy különszámot szerkeszteni, gyorsan fel kell kérni egy-két szakembert. Nem csinálom tovább, elegem van, de a gödörből kifelé már mindig van egy DE. Ez persze nem jelent még alapvető változást, azonban az ismerőseid már nem veszik észre, hogy baromi szarul nézel ki, hogy fásult vagy, hogy nem az vagy, aki vagy.

 

Az alapvető nagy kérdés kapcsán azonban úgy hiszem, nem történik már alapvető változás. A döntés valóban megszületett, és ez számos olyan következménnyel jár, amit utólag nem lehet kiegyenesíteni. Nem veszed be a gyógyszereidet. Persze ezek között van olyan, aminek mindegy, de van olyan, aminek nem. A mellrák kapcsán újonnan rendelt gyógyszer pl. elvileg megelőzi a kiújulást vagy az áttétet, vagy mit tudom mit, de ha beszedném, azt pont olyan képtelenségnek érezném, mint ha valaki elmenne a pedikűröshöz és gyönyörű műkörmöket tetetne a lábára, mielőtt amputálják. Ha valaki úgy döntött, hogy nem akar élni, akkor minek szedné be azt a gyógyszert, ami az életét meghosszabbítja? Nem csupán gyógyszerfronton adódnak ellentmondások, hiszen minek akarna harácsolni valaki, aki úgy gondolja, hogy befejezte az életét. Miért keresne több megbízást, miért lenne szüksége pénzre, ruhára és egyéb teljesen felesleges kacatra? Így azután a pénze nagy részét kiveszi a bankból, és odaadja a családjának. A ruháit és egyéb kacatjait szétosztogatja az ismerőseinek. Ebben talán van egy védelmi tudatosság, nehogy meggondolhassa magát, hiszen olyan helyzetet teremt, amibe zökkenőmentesen már nem lehet visszatérni.

 

A hullámvasúton ülve az ember picit úgy működik, mint egy rendes zombi, különösebb érzelmek nélkül látszólag teszi a dolgát. Elmegy dolgozni, elvégzi, amit rábíznak, felszínesen beszél emberekkel, sőt még az előre egyeztetett kontrollvizsgálatokra is elmegy. Ha jól csinálja, nem is látszik rajta, hogy ez már egy másik élet. Egy nem élet.

 

A CT

 

 

Eljött az április és ezzel elérkezett a februárban mellkas CT vizsgálatra kapott időpont is. Nem igazán néztem eddig utána a vizsgálat mibenlétének, hiszen ez a köztudatban mint egy „minőségi” röntgen szerepel, amihez némi kontrasztanyagot is használnak. Elég erről annyit tudni, hogy a CT, azaz komputertomográfia a radiológiai diagnosztika egyik ága. A tomográfia szó a szeletelésre utal, a tomográfiás felvételeken ezért a vizsgálat tárgya képzeletbeli szeletekre bontva látható.

 

Rossz szokásomhoz híven a megadott időpont előtt bő egy órával már ott ücsörögtem a váróban, és próbáltam elcsípni a vizsgálatról távozó betegtársak élményeiből pár foszlányt, azonban hamar átláttam, hogy általuk nem leszek sokkal okosabb, mivel mindenki valamilyen más típusú, azaz nem mellkasi vizsgálaton esett át. Így ücsörögtem türelmesen, előbb-utóbb úgy is megtudom, hogyan zajlik a vizsgálat. Az időpontom előtt 10 perccel már nagy reményekkel szemléltem a diagnosztikai egység főbejáratán időnként kilépő asszisztenseket, hátha az én nevemet szólítják, de ez a várakozás az időpontomat követő egy óra múlva már kisebb fásultságba csapott át. Végül két és fél órás késéssel beléphettem a vizsgálóhelyiség előterébe, ahol az asszisztens megkérdezte, hogy nem vagyok-e cukorbeteg és jód-érzékeny, majd a nemleges választ követően egy lélegzetvétellel elmondta, hogy fogok kapni egy injekciót, amitől kiszárad a szám, illetve melegséget és vizelési ingert fogok érezni. Ez utóbbi kissé megijesztett, mivel épp a behívásom előtti fél órában kezdtem vívódni azon, hogy elinduljak-e keresni egy mellékhelyiséget, kockáztatva Murphy idevágó törvényét, mely szerint biztosan ez alatt a két perc alatt kerülne rám a sor. Nem indultam el, viszont a beígért vizelési inger esetleges eredményességét megelőzendő, szelíd mosollyal kikéredzkedtem folyó ügyeim rendezésére, amivel valljuk be, nem arattam osztatlan sikert, de a cél szentesíti az eszközt alapon, úgy gondoltam a méltatlankodó tekintet elviselése a kisebbik rossz.

 

Ez után a kis kitérő után felfeküdtem a berendezés alá, és duplán áldottam az eszem részint a mellékhelyiség felkereséséért, részint pedig a pulcsim magamra vételéért, mivel a szobában – vélhetően a berendezések komfortérzetének növelésére – kifejezetten, mondhatni vacogtatóan hideg volt. Egy kissé enervált fiatalember gépiesen megkezdte a vénám feletti matatást, és elszörnyedve láttam, hogy egy branül behelyezésén szorgoskodik. Persze jól esett volna előzetesen pár szó ennek okáról, de végül is láttam a gép mellett az infúziós szereléket, így képes voltam egymagam átlátni, hogy itt nem egy vénás injekció formájában kapom a kontrasztanyagot, mint a szcintigráfiás vizsgálatnál, hanem az infúziós állványon lógó zacskóból. No itt már közel voltam az azonnal pezsgőt kell nyitni állapothoz, mert az infúziós szerelékek látványa azonnal eszembe juttatta a műtét utáni ágytálas baleseteket, így biztos voltam benne, hogy ha nem megyek el renitens módon a vizsgálat előtt a mellékhelyiségbe, már ezen a ponton felugrottam volna, és kirohanok. A fiatalember is elmondta, hogy a szájszárazság, a melegségérzés és a vizelési inger teljesen normális, nem kell megijedni, és csináljam azt, amit a gép fog mondani, majd nemes egyszerűséggel magamra hagyott.

 

A gép nem mondott semmit, ellenben betolt a henger alá, közben kissé forgolódott, morgolódott, de mivel ez egy fix méretű henger, nem kellett azon aggódnom, hogy esetleg laposra préselve távozok. Kisvártatva valóban közölte a masina, hogy vegyek egy nagy levegőt, majd ne lélegezzek, illetve szólt, hogy már lélegezhetek. Majd automatikusan elindult a folyadék az infúzióból, valóban egész enyhén érezhető volt egy kis szájszárazság, talán egy kis melegség is, de a fenyegetően jósolt vizelési inger az nem igazán fejezi ki az anyag által keltett érzést, mivel az egyértelműen a szemérem csont feletti bőr melegsége és pillanatnyi bizsergése volt. Amire realizáltam, hogy mit is érzek, megszólalt a gép, hogy ne vegyek levegőt, majd némi zakatolás után kitolt a henger alól és addigra megérkezett a fiatalember is, hogy megszabadítson az infúziótól. Az egész vizsgálat talán 10-15 perc lehetett, nem is nagyon értem, hogy az infúzió megkezdése és a felvételek készítése között eltelt egy-két perc alatt hogy is jutahatott el a kontrasztanyag a szükséges helyekre, de hát szerencsére nem is nekem kell ezt megértenem. A branültől viszont nem sikerült megszabadulnom, talán a vizsgálat sikerét kell a kivétel előtt kontrollálni, mindenesetre egy jó félóra múlva mehettem vissza, hogy kiszedjék belőlem és közöljék, hogy hétfőtől lehet menni a recepcióra a leletért.

 

Hétfőn szakadt az eső, kedden csak zuhogott, így a keddi zuhogástól vizesen bújtam meg egy várószobában, hogy azonnal elolvashassam a leletem. Nem volt semmiféle prekoncepcióm, hiszen a többi eredményem negatív volt, azt meg valahol a szívem mélyén tudtam, hogy a baj leginkább a fejemben, pontosabban a lelkemben van, így kissé meglepődtem, hogy van valami a leleten. Van valami, ahogy ez az egész tortúra kezdődött. Valami, amiből nem derül ki első ránézésre, hogy mi. Egy általam közelebbről nem ismert SIII-mal és SIV-gyel jelölt helyen micronodulus és nodulus. Hogy teljes legyen a komfortérzetem az egyik jobb, a másik baloldalon. Gőzöm sincs, hogy mit takar a csomócska és a csomó, hiszen a lelet további részein a nyirokcsomókat néven nevezi, tehát nem nyirokcsomó, csak csomó. Icike-picike, az egyik 3, a másik 5 mm-es. Az egyéb leíró részeken túl megemlíti még a lelet a jobb mell alatti részen látható nagyobbacska valamit, pontosabban egy szabálytalan alakú és denzitású 17×23 mm-es lágyrészképletet. A véleményben javasolja a nodulusok követését a növekedés irányába és a jobb oldali emlő kontrollvizsgálatát.

 

Nekifutok egy másodszori olvasásnak, hátha akkor jobban megértem és kisvártatva elkap a nevetőgörcs. Elég idétlenül nézhet ki egy magában ülő és vihogó beteg egy kórházi váróban, de egyszerűen, amikor az anamnézisnél felfedeztem, hogy a beteg, mármint én, bal emlő tumor műtéte után kérték a vizsgálatot és lenéztem az egyértelműen jobb oldalon lévő operált mellemre, nem tudtam visszafogni a vihogást. Hát, nem én lennék, ha nem ilyen lenne a lelet, hiszen vagy fordítva nézték a felvételt és akkor nem a műtött cicin látszik a műtét helye, hanem van valami a másikban is, vagy jól nézték a felvételt, de mivel azt hitték, hogy a balt operálták, ezért a műtét helyén lévő valamit nem műtéti hegnek nézték. Ezen annyira elképedek, hogy első körben nem is tulajdonítok jelentőséget a nodulusoknak, az csak kb 2 perc múlva nyilall belém. Kapom a telefont, azonnal felhívom Vica barátnőmet, hogy mi a fene az az SIII és SIV és főleg mi az a nodulus? Próbálja megmagyarázni, hogy ehhez jó lenne a szövegkörnyezetet is látni, megnézné a leletet, és akkor tud valamit mondani, de azonnal javasolja, hogy menjek vissza az onkológushoz, aki a vizsgálatot kérte. Ezen megrémülök, hiszen eddig nem kapacitált az orvoshoz menésre, biztosan valami rosszat olvastam fel neki, ha így reagál.

 

Száradok még egy darabig a váróban ülve, közben kérdezem magamtól, hogy most miért lepődtem meg? Ezt akartam nem? Ha nem is konkrétan és azonnal meghalni, de nem élni. Azt akartam, hogy vége legyen, hogy megszabaduljak mindentől, azt mondtam naponta százszor, hogy elég volt. Akkor most mi a baj? Miért érdekes, hogy mi van a leleten? Hát nem mindegy?

 

Mindig tudtam, hogy az ember nem túl logikus állatfajta, de azt azért nem sejtettem, hogy ennyire hülye. A kezemben egy újabb lehet, hogy jó, de lehet, hogy rossz lelettel, elemi vágyat éreztem arra, hogy azonnal elrohanjak az onkológushoz, azonnal megbeszéljem vele, hogy mit jelentenek a rébuszok, sőt az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis csak elő kellene venni a lassan három hónapja felírt gyógyszert. Később a szűnni nem akaró esőben hazafelé bandukolva lehiggadtam, az ijedséget elástam és meggyőztem magam, hogy nem nagyon érdemes visszamenni az onkológushoz, hiszen az alapvető tények és körülmények mit sem változtak és mint tudjuk, a mindenből elég volt hangulatnak nem a betegség, hanem a betegség kapcsán felismert egyéb körülmények szolgáltak alapul. Különben is mit mondjak a helyes doki néninek? Talán azt, hogy bocsika, de három hónap alatt még nem értem rá bevenni a gyógyszert? Esetleg azt, hogy nem vettem be, mert három hónapja naponta több órát töltök a halálom eltervezésével? Azzal is sikerem lenne, ha elmondanám, hogy míg mások küzdenek az életükért, az enyémnek semmi értelme, ezért nem is akarok meggyógyulni, ugyan lehet, hogy nem is vagyok beteg. Próbálkozhatnék azzal is, hogy elrettentő példaként áll előttem a kedvenc nagynéném évekig tartó haldoklása, és véletlenül sem szeretnék a nyomába lépni. Nem igazán tudok elképzelni olyan kifogást, amivel elég értelmes magyarázatot tudnék adni az eltűnésemre, és mivel csak egyszer találkoztunk, nem ismerhettem meg annyira, hogy kiszámíthatnám, milyen fogadtatásban részesülnék. Persze nem is ez az igazi probléma. Tény, hogy most első gondolatom az onkológiai gondozáshoz való visszatérés volt, de ez lehet múló érzés, az esetleges kezelés, gyógyszerszedés kapcsán pont olyan bizonytalan vagyok, mint hetekkel korábban, akkor meg minek menjek vissza. Mondjam azt, hogy csak beugrottam egyet dumálni, de gyógyszert még nem kérek. Ez olyan 22-es csapdája helyzet, amiben az a legrosszabb, hogy hátsó gondolataimban még mindig elutasítom az életet, ugyanakkor megjelent egy halvány félelem is: mi lesz akkor, ha már késő lesz, amikor visszamennék….

Másodszor az onkológusnál

 

 

Igaz, azzal a szent elhatározással jöttem el az első konzultációról, hogy jó beteg leszek, az élet másként alakította a dolgokat. Miután kiváltottam a doki néni által rendelt gyógyszereket, úgy gondoltam, első körben az antibiotikumot kapkodom be és majd utána, ha rendbe jön a mellem, elkezdem a hormonféleséget. Ez utóbbira azonban már nem került sor, mivel mi tagadás, agyilag teljesen megzuhantam. Ha nem is előző önmagammal azonosan, de azért elég jó állapotban sikerült kimásznom a gödörből, ennek ellenére ezen a második találkozón vélhetően sikerült komplett hülyét csinálni magamból.

 

A gödörben még egyértelmű volt, hogy több találkozóra nem kerül sor, hiszen miért menne egy élettől mindenáron szabadulni akaró öngyilkosjelölt orvoshoz. Ugyanakkor mivel zombi módra teljesítettem minden számomra megszabott kötelezettséget, elmentem a korábban elrendelt vizsgálatokra, és mint tudjuk a CT eredményen volt pár érdekes megjegyzés valami tüdőben lévő nodulusokról. Gyakorlatilag én csak erre szerettem volna rákérdezni a doktoromtól, hiszen attól, hogy már nem voltam a gödör fenekén, még nem változott meg az alapvető attitűd, ugyanakkor kétségtelen, hogy elkezdtem érdeklődni a világ dolgai és ezen belül a saját dolgaim iránt. Talán ez a köztes állapot az, ami a legnehezebben kezelhető mind magunknak, mind a külvilágnak, hiszen egyetlen cselekedetünk sem tűnik túl logikusnak, sőt…

 

A doki nénim úgy csinált, mint ha megismert volna, amit az én memóriai képességeimet tekintve, szinte kizártnak tartok, mindenesetre ezzel ismét rögtön emberivé vált a légkör. Kár, hogy azonnal elrontotta az első mondatával, mert mielőtt rákérdezhettem volna a CT-re, ő kérdezte meg, szedem-e a gyógyszert. Nem mondhatom, hogy váratlanul ért a kérdés, mégis leblokkoltam és annak ellenére, hogy a folyósón várakozva még azt akartam mondani, hogy persze, szedem, csak megráztam a fejem. Persze a miért nem kérdésre nem tudtam válaszolni. Hebegtem valamit a visszereimről, a trombózisról, próbáltam rákenni a 10 évvel ezelőtti hormonokra, hiszen valószínű annak a következménye a mai kis mellrákocskám, stb, de éreztem, minél tovább próbálok magyarázkodni, annál nagyobb hülyét csinálok magamból, ezért abbahagytam. Közben persze bepánikoltam, így nem is értettem miket beszél a doktor, az a mondata azonban ráült a lelkemre, hogy ne húzzam sokáig a döntést, mert kifutunk az időből. Milyen időből? Kinek az idejéből? Most mondjam el, hogy én már kifutottam. Ez csak ráadás, csak átmenet, csak a kutyám miatt, csak úgy, csak nem is tudom miért és meddig. Nem mondom, mert soha nem tudnám megmagyarázni, hogy a mellráknak ehhez semmi köze. Így hát hallgatok, és felvállalom a félművelt, unintelligens beteg szerepét. Közben vadul jár az agyam, hogy mások miért szedik a gyógyszert, miért vállalják a kemót, miért akarnak még egy kicsit élni? Érzem, hogy elemi erővel indulok a szakadék felé, már csak a menekülés jár a fejemben, ki innen, nem akarok több kérdést, minek is jöttem ide, nincs közöm ehhez az egészhez, máshoz sincs közöm, hagyjanak békén. Mire a lábaimban összegyűlt a felugráshoz szükséges energia, a doki néni zseniálisan lapozott, nem folytatta a csesztetésem, rátért a CT eredményre. Pontosabban megkérdezte, hogy hajlamos vagyok-e elmenni egy PET vizsgálatra, ha beutal. Egy határozott ühüm válasz után mondta, hogy telefonon fognak hívni, és vár vissza az eredménnyel.

 

Hazafelé még mindig görcsökkel tele szívvel méláztam azon, hogy miért is mennék PET-re? Amennyire decemberben fontosnak gondoltam ezt a vizsgálatot, most valahogy nem látom igazán az értelmét. Egy csomó pénzt minek dobjanak ki egy olyan ember vizsgálatára, aki nem akar meggyógyulni, pontosabban sem egészségesen, se betegen nem akar élni. Mondaná erre minden olyan beteg, aki elől elveszem a helyet, hogy dögöljön meg az ilyen PET nélkül, és ezzel én is egyetértek. Ettől ismét kissé csúszik a lábam alatt a talaj, közeledek a gödör széléhez. Ez így biztosan nem mehet tovább, el kell dönteni egy-két dolgot. Eszembe jut a jó öreg pszichiáter, aki gyakorlatilag nem csak arra tanított meg, hogy a legbelsőbb énemet zárjam karanténba, hanem arra is, hogy addig nincs baj, amíg kordában tudom tartani a negatív és a pozitív érzelmeket. Érzem, hogy nem lehet minden egyes nap meghalni és minden egyes nap túlélni és néha közben a világot megváltani. Gyorsan el is döntöm, hogy még ma átgondolom a helyzetet, kell találnom valamilyen megoldást, mert tényleg kissé labilisnak tűnhetek pszichésen, és baromira nincs szükségem egy újabb skatulyára, tudom minden rendben, csak hát ez a rendben nem egészen olyan rendben, mint másoknál.

 

A döntés

 

 

Ahogy hazafelé elterveztem, a rendrakás szándékával kiürítettem kavargó gondolataimat. Miért is keltem lassan egy komplett elmebeteg látszatát? Egy biztos, nem a konkrét betegség terhe miatt, ismét csak arra a következtetésre jutok, hogy maga a betegség csak egy olyan apropó, ami miatt szembe kellett néznem önmagammal, pontosabban az emberi kapcsolataimmal, az életemmel, a miértekkel. Nyilván az ember ugyanazokat a helyzeteket másként, más súllyal értékeli más-más helyzetben, tehát nem zárhatom teljesen ki, hogy a betegség miatti helyzet némileg pesszimistább képet fest az élet nagy kérdéseiről, mint ha ugyanezeket egy kellemes nyaralás során gondolja végig az ember, ugyanakkor ez van, csak abban a helyzetben tudom végig gondolni, amiben vagyok. Az azonban egészen biztos, hogy ezen a holtponton valahogy túl kell lépni.

 

A túllépés azt hiszem, csak két irányban lehetséges, bár tudom, a dolgok csak ritkán feketék vagy fehérek. Ennek ellenére ez a gödörből ki, gödörbe be állapot tényleg nem tartható, így az egyik irányként a „felejtsük el a zombizást, és éljünk normális életet” út lehetséges, míg a másik irányként a „haljunk meg, de mi a fenére kell ehhez várni”. Ettől a felismeréstől szárnyakat kapva ki is rámolom az asztalra a tetemes altatókészletet, szentségelve keresek hozzá némi zsilettet és biztos, ami biztos alapon még megkeresem a hajszárítót is, mivel nem végzünk félmunkát, altató be, kádban ereket fel, és biztos ami biztos a hajszárítót még mélán beejtjük a vízbe. A kellékek összerakása frenetikus hatással bír, olyan undorral néztem a gyógyszereket és társait, mint ha egy rakat svábbogár ülne az asztalon. Jesszus, mi közöm ehhez az egészhez?

 

Kissé megrendülve, vagy inkább a helyzettől meghatódva, letakarítottam az asztalt, a gyógyszerek visszakerültek a rejtekbe. Nem is tudom, hogy a fejem vagy a szívem sajgott, hogy megkönnyebbültem vagy elnehezültem, hogy mit és kit sajnáltam, de tény, hogy az egész szituáció valahogy rajtam kívül történt, ismét valami aminek nem részese, csupán szemlélője lettem. Ezek szerint lehet, hogy teljesen normális egy kis halálvágy, és ez az érzés nem feltétlenül jelent többet, mint ami, egy kis vágyat. Nem jelent valódi meghalni akarást. Ha pedig nem akarunk meghalni, akkor ugye élni akarunk, mert a nagy dolgok mégis csak feketék vagy fehérek. Most fehérek, ergo nem akarok meghalni, sőt élni akarok. Akkor pedig hagyjuk abba ezt a tökölődést, ássuk be a gödröt, és nosza. Eldöntöm, hogy minden sötét gondolathoz azonnal hozzáláncolom a kikészített gyógyszerek képét és az elmulasztott lehetőséget, ezzel azonnal eliminálva a további képzelgéseket. Tudatosan próbálok minden perchez valami pozitív dolgot madzagolni. Gyorsan eldöntöm, hogy mostantól csak jó dolgok történnek, szeretünk élni, fontosak és hasznosak vagyunk. Végül azt is elhatározom, hogy ha mégsem érezném így, nem engedek haladékot, még ezt meg azt meg kell várni időhúzást, vagy azonnal megteszem, vagy azonnal kitörlöm. Reálisan nyilván ez utóbbi megoldás lesz a nyerő, így a depis zombi korszakot lezártnak nyilvánítom, és előkotrom a normális énemet.

PET-CT

 

A hétfői onkológusnál történő alakításomat követően, szinte ijesztően gyorsan hívott egy női hang, hogy még ugyanazon a héten, pénteken 10-re mehetek a vizsgálatra, mivel valamilyen bizottság jóváhagyta a javaslatot. Sajnos nem a decemberi telefonbeszélgetés során szimpatikussá vált intézménybe szólt a behívó, de hát végül is mindegy, gondolom azonos a gép, azonos a színvonal, legfeljebb az emberek mások.

 

Mondanom sem kell, hogy fél kilenckor már alig tudtam visszafogni magam, hogy ne érjek oda szokás szerint egy órával korábban, de minden igyekezetem ellenére már negyed tízkor ott álltam a recepció előtt. Pár perc alatt egyeztettük az adatokat, majd a recepciós hölgy az orrom alá tolt egy gépelt papírt, hogy az alján írjam alá. Gyors rápillantásra láttam, hogy a belegyező nyilatkozaton kívül azt is alá kell írni, hogy a teljes, részletes tájékoztatást megkaptam, kérdéseimre válaszoltak, azaz a külső szemlélő az aláírt papírt egy klasszikus informed consent-nek, pontosabban tájékozott beleegyezésnek vélhetné. Az ember persze nem okoskodik, ha a betegek térfelén érintett, így az aláírás után csak szerényen megkérdeztem, mikor kapom meg azt a felvilágosítást, amiről jóhiszeműen már nyilatkoztam. A recepciós hölgy elég furcsán nézett rám miközben közölte, hogy a felvilágosítást már megkaptam a kezelőorvosomtól, aki beutalt. Annak ellenére, hogy az ember egy ismeretlen helyen, egy ismeretlen vizsgálat előtt igazán icike-picikének érzi magát, mégis felment a pumpám, hiszen nem csak látványosan megszegnek minden betegtájékoztatásra vonatkozó előírást, de még pofátlanul megpróbálják ezt egy saját szervezetükön kívüli kollega nyakába varrni. Próbáltam nem túl jeges mosollyal visszapillantani a recepciós hölgyre, mondván kissé rossz a memóriám, így most is szeretnék némi információhoz jutni, ha már aláírtam, hogy kiokosítottak. Miután látta, hogy még fogom az aláírt papír végét, mégsem küldött el melegebb éghajlatra, hanem némi pofavágás kíséretében kinyomtatott a számítógépéből egy pár oldalas írásos tájékoztatót, így papírt cseréltünk.

 

Igazán nem értem, hogy miért nem nyomják minden belépő kezébe azonnal ezt az írásos anyagot, hiszen abszolút korrekt, teljes körű információt tartalmazott a vizsgálat lényegéről és menetéről. Ha már valaki vette a fáradságot ennek összeállítására, igazán kár a papírral való spórolásból vagy egy kolleganő kelletlenségéből ezt a korrekt információt visszatartani, hiszen az elszámolási nyilatkozatot már előre kinyomtatták, amelyből minden érintett megtudta, hogy a társadalombiztosítás 220 ezer forintot fizet az érintett egészségügyi intézménynek a vizsgálatért, ebbe talán belefér 3 gépelt oldal költsége is…

 

Mire kiolvastam a tájékoztatót, szólítottak egy előzetes állapotfelmérésnek titulált vizsgálatra. Egy kedves asszisztens elkérte a korábbi vizsgálati eredményeimet, majd hosszasan szidta a beutaló orvost és a gondozásomat végző egészségügyi intézményt, illetve ezek valamennyi felmenőjét, mivel nem tudtam átadni számára a korábbi CT vizsgálatot tartalmazó lemezt. Hiába nyugtattam meg, hogy ilyen lemezzel nem is találkoztam, a szitkozódás még eltartott egy darabig, majd amikor kiderült, hogy csak a születési évem és hónapom szerepelt a beutaláson, a pontos nap nem, ismét rázendített a már hallott szólamokra. Később nézett egy vércukorszintet és megkérdezte a korábbi műtéteim idejét, szóban kontrollálta a megadott magasságot és súlyt, ezzel befejezettnek nyilvánítva az állapotfelmérést.

 

Kifelé menet a recepció előtt ismét egy lehetetlen jelenetnek lettem szemtanúja. Előttem egy 50 körüli nő lépett ki a vizsgálatról és a recepció felé vette az irányt. Ezt meglátva a recepciós hölgy felugrott és emelt hangon rászólt a felé tartó betegre, hogy ne menjen a közelébe, mert a recepciósok is emberek és nem várható el tőlük, hogy minden egyes beteg a vizsgálatot követően oda menjen hozzájuk, mert akkor ők hatalmas sugárterhelést kapnak, ha kérdése van, menjen haza, és tegye azt fel telefonon. A nőnek erre szinte fölbe gyökerezett a lába, egyértelműen látható volt rajta, hogy egy árva szót sem értett a sugárterhelésről szóló előadásból. Értetlen tekintettel megfordult, összeszedte a holmiját, és megalázottan elkullogott.

 

Igaz, a helyzetből adódóan valóban érthető az ifjú recepciós hölgy hozzáállása, hiszen lehet, hogy leendő gyermekére gondolva igyekszik magától távol tartani minden elkerülhető kockázatot, ugyanakkor semmiképp nem lehet elfogadható megoldás, hogy a vizsgálatról kijövőket úgy kezeljék, mintha leprások lennének. Talán, ha nem mismásolnák el a betegek korrekt szóbeli tájékoztatását, akkor annak során azt is el lehetne számukra magyarázni, hogy a kérdéseiket a vizsgálat előtt tegyék fel, és utána már ne menjenek a recepcióhoz vissza.

 

A tapasztaltak élménye alatt kissé meggörnyedve, visszaültem a váróba, és legnagyobb meglepetésemre egyszer csak berobban Marcsi barátnőm, magával hozva az életörömöt, a pezsgést, a szeretetet, a valaki mégis csak aggódik értem érzést, szóval nagyon kellemes meglepetésben részesített. Így el is röpült az a fél óra, amíg a tényleges vizsgálatra behívtak, most utólag is hála neki a kellemessé tett és főleg velem is van valaki töltetű időtöltésért.

 

Így feldobva indultam a vizsgálatra, hiszen azt hittem, hogy a már megismert két kolleganőnél rosszabbal biztosan nem találkozhatok, de úgy tűnik tévedtem. Az izotópot egy még nem látott kolleganő adta be, pontosabban próbálta beadni. A betegeknek eléggé el nem ítélhető módon általában eléggé lestrapáltak a vénái, így elvárható lenne, hogy heges vénákon edzett munkatársak szurkálják a delikvenseket. A gyakorlatban azt hiszem, ez nem egészen így működött, mivel a könyökvénával történt első kísérlet során az anyag kissé mellément, majd jött a kézfej, amibe már mellé sem ment, majd a csukló. Ezen kissé meglepődtem, mert valamiért azt hittem a csuklónál artéria és nem véna van, de szerencsére ez a döfés jól sikerült, így három ragtapasszal gazdagabban tereltek be egy pihenő helyiségbe. A beterelést szó szerint kell érteni, mert ez a kolléganő is elég ingerülten próbált arra biztatni, hogy minél gyorsabban hagyjam el az ő helyiségét és menjek a számomra kijelölt helyre, majd ott vegyem vissza a pulcsimat, ezzel ne nála bajlódjak, ja és igyak meg egy kancsó vizet. Tényleg megértem, hogy ezek az ifjú hölgyek félnek a sugárterheléstől, de akkor tán nem ilyen munkakört kellene választaniuk, vagy valamilyen műszaki megoldással lehetne biztosítani a fokozott védelmüket, de ez a betegektől való feltűnő távolságtartásuk több, mint megalázó. A kancsó vízről most hallottam először, minek, mikor, meddig kell meginnom? Meddig kell a pihenőben maradnom? No mindegy, ennyit ismét a tájékoztatásról.

 

A váróban már ült egy nő, aki rögtön beszélgetni akart velem. Megpróbáltam erőt venni magamon, ugyan nem vagyok valami túl beszélgetős, ismerkedős, barátkozós, de szegény nő azt hiheti, hogy végre beül mellé valaki, aki nála esetleg több infóval rendelkezik. Gyorsan megnyugtattam, hogy most vagyok itt először, és biztosan jön majd értünk valaki. Ő gyorsan elmesélte, hogy két éve az egyik mellében volt daganat és most a másikban is találtak, illetve valamilyen zsibbadásos gondja is van, ezért küldték erre a vizsgálatra. Gyorsan megtudakoltam, szedett-e valamilyen hormonszerű dolgot a mellműtétje után, kiderült ugyanazt a gyógyszert szedi két éve, amit én elszabotáltam. Ettől azonnal feldobódtam, hiszen ez már a második eset, amikor valaki rendesen szedte a gyógyszert és két éven belül mégis kialakult a másik mellében is a daganat. Azonnal megerősítve éreztem szakmai szempontból is a gyógyszer negligálását, nemhiába, a félművelt laikus a legrosszabb állatfajta, még a végén azt hiszi, igaza van…

 

Magamévá tettem a kikészített kancsók közül a legkevesebb vizet tartalmazót, majd az első korty után azonnal éreztem, nem tiszta vizet iszom, de hála a részletes tájékoztatásnak, nem is fogom már megtudni mi a csudát kellett magamba préselnem. Miközben a harmadik pohár lét nyomtam le, azon elmélkedtem, hogy a vizsgálati protokoll megalkotója vajon megivott-e másfél liter folyadékot mielőtt befeküdt volna egy általam még nem ismert szerkentyűbe egy órácskára. Bennem lassan kezdett felkúszni egy kisebb pánikroham, mikor elképzeltem, hogy a vizsgálat közepén azonnali hatállyal kirohanok a mellékhelyiségbe, rosszabb esetben akár bent is kimehetek. Innen azonnal letettem a poharat és azon méláztam, hogy egy fél liter folyadék is elég lehet, hiszen, ha beöntöm magamba az egészet az első 5 percben, akkor kb 40 perc múlva leér a hólyagba, ergó olyan, mintha megittam volna, de már távozott. Közben elhívták a korábban már ott várakozó beteget és érkezett egy következő. Apropó, mi van a mi sugárterhelésünkkel? A nagyjából nyolc négyzetméteres helyiségben fél óra alatt hárman is együtt voltunk.

 

Az első aránylag szimpatikus jelenség a fiatalember volt, aki értem jött, és rákérdezett, hogy megittam-e az összes folyadékot. Jaj, mondtam, még nem, de hát már nem lenne sok értelme hirtelen meginni, mivel akkor a gyomromban dekkolna és esetleg megzavarná a felvételeket. Úgy tűnik átütő meggyőzőerővel adtam elő a koncepciót, mert a kollega úr bólintott és megerősítette, hogy nem probléma, ha nem ittam meg az egészet, a lényeg, hogy legalább a fele elfogyott. Gyorsan elküldött egy mellékhelyiségbe, mondván, minden betegnek kötelező a vizsgálat előtt pisilni. Ennél jobb kötelezettséget nehezen tudtam volna elképzelni, így már majdnem biztosra vettem, hogy túlélem a vizsgálatot.

 

Maga a PET-CT készülék egyáltalán nem kellemetlen, a hengernek mindkét vége nyitott, így klausztrofóbia szóba sem jöhet. Az embernek megvan az a biztonságérzete, hogy végszükség esetén elmenekülhet, ezzel aztán biztosított, hogy nem akar elmenekülni, hiszen minek is akarna, ha ezt bármikor megteheti. A berendezés elég idősecskének tűnt és az volt a legérdekesebb, hogy míg más hasonló vizsgálatok során a beteg majd megfagy a gépek komfortjához szükségesre lehűtött vizsgálókban, addig itt kifejezetten meleg volt. Eddigi tapasztalataimnak megfelelően egy hanggal sem mondták, hogy mi fog történni, miután felfeküdtem az asztalra, a fiatalember távozott és az asztal elindult a hengerben. Míg az előző CT vizsgálatnál legalább a gép beszélt hozzám és mondta, mit mikor tegyek, ez a berendezés nem volt beszédes kedvében, így megkezdtem az előzetesen kigondolt koncepció szerint a számolást. Huszonháromszor számoltam el hatvanig, azaz a kezdeti elkóborló gondolatokat hozzáadva talán 25 percig tartott a vizsgálat. Ezen belül átlag négypercenként egy arasszal mozdult el a gépben az „ágy” és az utolsó két percben hallottam azt a csattogós zörejt, ami a CT vizsgálatról már ismerős volt, így azt a vélelmet állítottam fel, hogy ez a kütyü nem egyszerre végzi el a két vizsgálatot, hanem valahogy egybe szerelték, és előbb PET, utóbb CT vizsgálatot csinál.

 

Kifele menet gondosan ügyeltem rá, hogy elkerüljem a recepciót, kérdésem nem volt, hiszen már előttem egy páran megkérdezték, mikorra jöhetnek az eredményért, a válasz minden esetben az volt, hogy majd értesítést kapnak telefonon. Így most várom a telefont.

Jó eredmény, rossz közérzet

 

 

A pénteki vizsgálatot követő szerda délben kaptam telefonon a jelzést, hogy elkészült az értékelés, bármelyik nap 12 és 15 óra között lehet menni az eredményért. Szívem szerint eldobtam volna mindent, és azonnal rohantam volna, de éppen én voltam soron a heti kártyaparti rendezésében, így megpróbáltam elnyomni az elsöprő erővel rám törő kíváncsiságot és teljes figyelmemet a csirkesütésre fordítani.

 

Busásan megtérült az egy napi türelem, mivel Vica barátnőmmel mentünk a leletért, így nem nekem kellett a sorok között kitalálnom, hogy sírós vagy nevetős megállapításokat olvasok éppen. A recepción egy aláírás ellenében magamhoz vettem a dossziét, annak tartalmát egy félreeső váróban azonnal előkaptuk. A CD mellett találtunk egy kinyomtatott képet, amelyen gyönyörködhettünk különböző szeleteimben, a leírásból pedig valószínűsítettük, hogy nagy baj nem lehet, hiszen valamilyen mikronodulosok ugyan vannak mindkét tüdőmben, de ezek nem működnek kórosan, azaz nem vettek fel kontrasztanyagot, csak úgy ott vannak. A javaslatban is csak arra utaltak, hogy célszerű CT-vel követni ezeket a micsodákat, de ami a lényeg, mindenem normális méretű, állagú és működésű, egyéb áttétekre utaló jelet nem találtak.

 

Boldog örömmel távoztunk, és viccelődtünk egy sort, hogy szegény embernek még csak egy valamirevaló tüdőrákja sincs, így az 1-2 év helyett most megint 20-30 évre kell tervezni, jaj, milyen rémes. A hosszú távú tervek szövését megkezdve azonnal elmentem beszerezni egy-két alaprajzot annak az Újlipótvárosban épülő háznak a lakásaiból, aminek az alapozását a napokban csodáltam meg, miközben kicsit sajnáltam, hogy nem maradt elég időm az irodám lecseréléséhez, pedig ilyen tökéletes helyen egy új lakás nagyon király volna. A nap második csúcsaként kiderült, kb. szőrén-szálán megoldható a régi nagy iroda új, bár kisebb lakásra történő cseréje, így hosszú idő óta ez volt az első majdnem tökéletes nap.

 

Hazaérve elújságoltam – no nem a jó leletemet, mert azután senki nem érdeklődött - az irodacserével kapcsolatos ötletemet, ami ugyan nem aratott osztatlan sikert, de nem is bunkózták le azonnal. Ez egészen másnap reggelig váratott magára, amikor megtudhattam milyen ócska, kicsi és sötét a déli fekvésű, 10 m2-es terasszal rendelkező 54 m2-es, két szobás, parkra néző lakás és ennél mennyivel különb az első emeleti, észak-nyugati tájolású, valóban sötét és hideg, ám 90 m2-es, kétségkívül rendkívül jó helyen lévő, irodaként használt kégli. A fő különbség persze az, hogy a meglévő csodálatos irodának és búvóhelynek, de teljesen alkalmatlan otthonnak, míg az új vélhetően kevésbé iroda funkciójú, de esetleg valódi saját lakásként szóba jöhető, így veszélyes.

 

Lehet, valóban 20-30 évre tervezhetek, de ez a lehetőség a szívből jövő öröm helyett ismét vak rémülettel töltött el. Egyszerűen nincs kedvem se vitázni, se küzdeni, se szemrehányásokat hallgatni, se élni. Hát nagyon hamar visszajutottunk a kiinduláshoz, vagy ha úgy tetszik a gödörhöz. Persze a külső szemlélő szerint egy lakáscsere támogatása vagy elvetése nem lehet ilyen gondolatok oka, és a külső szemlélőnek teljesen igaza van. Itt már rég nem egy meghiúsult szándékról van szó, csupán egy meghiúsult életről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utóbbi tíz évben már kétszer költöztünk, és már a második irodámat nyüvöm, de ezek támogatása azért nem volt igazán kérdés, mert mindegyik lépés minden érintett számára csak pozitívumot adott. A mostani ötlet csak számomra lenne kedvező, igaz senki mást nem érint, senki másnak nem kell mozdulnia, mégsem támogatható.

 

Nem érdemes sokat időzni ezen a kérdésen, hiszen magam sem tudom, hogy miért vágyom rendre valami újra. Lehet, hogy valóban nem a praktikumot nézem, csupán keresek valamit? Keresek valamit, ami új, ami jó, ami valami változást hoz? Pedig valószínű, nem találom meg a meg nem élt életek hiányát egyetlen új környezetben sem. Akkor meg minek keresni? Lehet, hogy valami értelmet gondol az ember abba a pár hónapba, amíg tervez, amíg vásárol, amíg berendez, amíg költözik? Lehet, hogy addig az élet oldalán áll? Egyszerűen nem ér rá a nemléttel foglalkozni? Igen, azt hiszem, tényleg felesleges lenne bármilyen pótcselekvés, nem akarok új lakást, nem akarok napos teraszt, nem akarok barátságos otthont, ami csak az enyém. Nekem jó a sötét, hideg betonfalakkal körbevett tér is.

 

Nem a lakás miatt, nem a magányos együttlét miatt, nem az örökös kihasználtság miatt, nem az értelmetlenség miatt, de valahol ezeken keresztül egy rettenetes felismerésre jutottam. Egyszerűen hatalmas űr keletkezett a lelkemben a negatív PET eredmény kapcsán. Volt valami, ami csak az enyém volt, amire nem tudtak rászállni, amit nem tudtak elvenni, amiről nem is tudtak. Ketten voltunk édes titokban, én és a betegség, én és a csendes káröröm, hogy már nem tart sokáig, én és a testközelbe került megváltás, a meghalás, pontosabban az indokolt és érthető meghalás lehetősége. Most elvették tőlem a betegségemet és ezzel életre ítéltek. Egyszerűen megint magamra maradtam, már betegségem sincs.

 

Az eltelt hetek halálvágya megsokszorozott erővel taszít maga alá, annak ellenére, hogy a szívem mélyén tudom, nem igazán tudok tevőlegesen magam ellen fordulni. Ugyanakkor nem kerülhető meg a kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e egy olyan életet élni, ahol a halálos betegség elvesztése olyan hiányt okoz, aminek befoltozására alig található lehetőség? Nem tudom milyen komoly, milyen mély, hogy ugyanaz vagy egy másik gödör az, ami előtt állok, de iszonyatosan elfáradtam a lecsúszás-kimászás ismételgetésébe. Igaz, azt hittem már megszületett az élet melletti döntés, de most valahogy mégis csak próbára kellene tenni a szándékot, az akaratot. Elég kretén ötletként az jut eszembe, hogy ha már nem oldja meg egy korrekt kis metasztázis a problémát, akkor segítsünk neki. Talán, ha kissé lepusztítom magam, jobb talajra talál. Az utóbbi öt év gödrözéssel együtt járó vigasz-zabálásai során 8 kiló bánathájjal gyarapodtam, így itt az ideje egy kis alakformálásnak. A működéshez szükséges minimális evéssel akár heti másfél, azaz havi 6 kiló is leadható. Lehet, csak nevetséges pótcselekvési terv, vagy önbüntetés, vagy próbatétel. Az is lehet, hogy csak egy egyszerű figyelemfelhívás, egy szavak nélküli segélykiáltás.

 

Hirtelen annyira megsajnálom magam, hogy előkapok egy nagy tábla csokoládét. Tele szájjal sírok és nevetek, gyorsan iszom egy pohár finom vörösbort is, közben tudom, hogy ez a sorvasztós terv kb. olyan felesleges foglalatosság lesz, mint az altatók számlálása.

 

Másnap visszamegyek az onkológushoz, viszem a csodálatos PET leletemet és megnyugtatom, hogy szedem a gyógyszert. Megnyugszik, sőt szinte örül. Közben majd lesül a képemről a bőr, amikor lelkesen számlálja, hány receptre hány gyógyszert írjon fel, hogy elég legyen addig, amíg a szabadságáról visszajön. A recepteket természetesen nem váltom ki, a fiók mélyére dugom őket.

 

Volt gödör, nincs gödör avagy túl az Óperencián

 

 

Az önsorvasztós rohamot gyorsan fel kell adni, mivel minden nap a tervezett „halálra éhezek” nap előtti nap, így egy hét alatt alig két kilót sikerült hízni, hiszen azzal a felkiáltással, hogy holnaptól úgy sem eszem, azt a pár jó falatot csak bekapja az ember. A saját magam körüli vergődés azonban lassan saját magam számára is elviselhetetlenné válik, valami olyan instabil masszát fonva körém, mintha az egyetlen és kizárólagos életcél a halál lenne. Szinte túlcsordul bennem a vágy, hogy valakivel végre megbeszéljem, kielemezzem milyen is meghalni, miért érdemes élni és miért nem, hogyan és mikor lenne optimális befejezni. A leghátsó agytekervényemben azonban érzem, hogy ha végre valakivel jól kibeszélhetném ezt az egész hogyan haljunk meg ügyet, talán már nem is lenne olyan központi kérdés, talán végre túlléphetnék rajta, és más értelmes gondolatokat is beengednék a fejembe, pontosabban a lelkembe. Ugyanakkor tudom, hogy erről nem beszélhetek senkivel, hiszen a betegség miatti meztelenség szinte túlöltözésnek tűnne a lelki kitárulkozás miatti csontig hatoló meztelenség mellett, arról nem is beszélve, hogy nagy valószínűséggel komoly ijedtséget okoznék valamelyik felebarátomnak, vagy esetleg meg akarnának menteni, ami elég rémes szituációkat eredményezne.

 

Az önfegyelem és az önkontroll ezek szerint még jelesre vizsgázik, fontos kérdéseket nem osztunk meg senkivel. A téma bezárása azonban csak a problémák dédelgetését eredményezi, ezért vágyom valami megfoghatatlan és főleg nem leleplező kommunikációra. Az internetre vetem magam, és az öngyilkosság keresőszóra feladott több ezer találatban boldogan elmerülök. Külön örömmel tölt el, hogy e foglalatosságnak kiváló álcát is találtam, mely szerint egy összefoglaló elemzést írnék, no persze kizárólag tudományos alapon, az öngyilkosságról. Két legyet ütve lubickolok a neten fellelhető tudományos vagy áltudományos cikkek és a különböző e kérdéssel foglalkozó fórumok, blogok tömegében, olvasok, jegyzetelek, majd egyszer csak, villámcsapásra, magamhoz térek. Te jó ég, talán nem is akartam meghalni, lehet, hogy csak egy egyszerű kis depresszióval küszködök hosszú hetek óta? Ahogy válogatom a cikk alapjául szolgáló szakirodalmat, minduntalan a szemembe ötlik, hogy a depresszió az öngyilkosság előszobája. No jó, akkor lássuk a depresszió mélységeit. Olvasom az anyagokat, és szinte minden egyes sornál találva érzem magam. Régi ismerősként realizálom a depresszióra jellemző olyan kétségbeesés és megmagyarázhatatlan ingerültség érzését, amely minden gondolatot, cselekedetet és reakciót átsző, aminek semmi köze a körülöttem zajló eseményekhez. A depresszió legfontosabb tünetei közül vitathatatlanul stimmel a lehangoltság, a szomorúság és főleg a megmagyarázhatatlan üresség érzése, de sajátomnak érzem az örömtelenséget, a reménytelenséget, az alvászavarokat, sőt lassan az érdeklődés beszűkülését is. Igaz nem jellemző sem az aggódás, sem a bűntudat és az étvágytalanság sem, bár egyes szerzők az édesség utáni vágyat és - gondolom az ennek köszönhetően – a súlygyarapodást is a tünetek között említik. Végül a lényeg, a halál és az elmúlás folyamatos jelenléte, a halálról történő kommunikáció utáni vágy. E vágy kiteljesüléseként egész pofás kis tanulmány íródott a témában, de nem ez a lényeg, hanem a probléma megértése. Megértettem, hogy nincs semmi katasztrófa, nincs semmi jóvátehetetlen történés, nincs semmi komoly probléma, „csak” valamilyen szerencsétlen együttállás következményeként depressziós lettem.

 

Ha a problémát felismerjük, akkor kézzelfoghatóvá válik, hogy mivel is állunk szemben, mivel kell megküzdeni, pontosabban mit is kell megoldani. Szinte hihetetlen, hogy a cikk írására – és nem utolsósorban a depresszió felismerésére - fordított három nap alatt teljesen helyére került az életem. Bármit éreztem, bárhogyan reagáltam, tudtam az okát és azonnal a helyére tudtam tenni a kisiklani készülő érzelmeket, a téves irányba száguldó gondolatokat. Érezni éreztem az általam korábban zombiságnak becézett kongó ürességet, de azonnal megpróbáltam tudatosan megtölteni az adott szituációhoz passzoló érzelemmel és értelemmel a lelkemet. Ez a fegyelmezett kúraszerű gyakorlat picit olyan volt, mint amikor az úúútált tantárgyból készül vizsgára a diák, nem érdekli, nem a szívéből jön a cselekvés, csupán a muszáj, a kell, az „e nélkül” nem lehet indíttatás mozgatja, de végül túlesik rajta, majd kirázza a fejéből, helyet csinálva a következő tárgynak.

 

Pár nap múlva már kényszeríteni kellett magam, hogy vissza tudjam idézni az elmúlt hetek érzelmeit, de már elidegenedtek tőlem, csak az eszemmel emlékeztem teljes mélységükben rájuk. Ilyen egyszerű lenne a gyógymód? Volt gödör, nincs gödör?

 

A tanulmány bekerült egy kiadványba, kuncogva lesem az olvasókat, várom a véleményeket, kíváncsi vagyok, hogy felfedezi-e valaki a cikk igazi mélységeit, meghallja-e valaki az én utolsó segélykérésemet. Természetesen a néma háttér rejtve marad, de talán már nincs is igazi jelentősége, hiszen reményeim szerint többé nem megyek a gödör közelébe, hiszen jól vagyok, lenyomtam, visszavertem minden értelmetlen érzelmi kilengést.

 

Jól vagyok, a helyemen vagyok, jól vagyok, bár igaz az utóbbi napokban a lelkem ugyan rendben van, de valahogy nem érzem túl acélosnak magam. Néha kicsit megszédülök, kicsit bizonytalan vagyok. Pontosan nem tudom elmondani, mit érzek, de nem érzem magam biztonságban. Megszédültem a piacon, kicsit rosszul lettem vagy talán inkább féltem attól, hogy rosszul leszek és elájulok, ezért leszálltam a villamosról és taxiba vágtam magam. Szerencsére elmúlt a szédelgés, de hazafelé ismét rám tört, ismét taxi, ismét nem stimmel valami. Anyai doktor barátnőmnek gyors e-mailt küldtem, hogy mi a csoda lehet ez a bizonytalanság az utcán. Pár perc múlva jött a válasz, szerinte pánikbetegség. Olvasva a diagnózist, nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Nincs gödör, van pánik. De mitől is? Most írhatok egy újabb tanulmányt, miközben megküzdünk egymással?

 

Mondogatom magamban, hogy nincs pánik, nincs baj, mindjárt elmúlik. Közben pillanatokra kifejezett halálfélelmem van. Jé, halálfélelem. Ez, több mint érdekes, hiszen úgy hittem kifejezetten jó baráti viszonyban vagyok a halállal, a barátainktól pedig nem illik félni. Ízlelgetem az érzést, halál és félelem, halál és félelem, halálfélelem. Amitől félünk, azt nem kívánhatjuk. Félek tőle, nem kívánom, nem akarom, nem akarok meghalni, élni akarok! 

Utószó helyett, ha nem mondták volna…..

 

 

Remélem minden hasonló cipőben járó betegtársam megkapott és megkap a mellműtétekkel kapcsolatos minden szükséges információt, így teljesen feleslegesen gyűjtöm össze azokat a tudnivalókat, amelyek jelentősen megkönnyíthetik a testi és lelki gyógyulás folyamatát. Ennek ellenére mégis papírra vetem a leglényegesebb kérdéseket, mert nem árt a megfelelően tájékoztatott betegeknek sem, ha tanulhatnak mások tapasztalataiból.

 

Először is a legfontosabb: a sebgyógyulás nem azonos a gyógyulással! A doktorok elégedetten szemlélik a műtéti területet, hiszen a sebszélek gyönyörűen összenőttek, bőr és szövettípustól függően pirosabb vagy halványabb csík(ok)ként jelezve a hetekkel korábbi műtét helyét. Ez persze csak a látszat, mert a műtött mell minimum 4-5 hónapig nem hasonlít előző önmagára, dagadt, no jó minimum duzzadt, kemény, időnként vöröses vagy éppen egy kézemeléstől színtelen, és főleg érzékeny. Gyógyultnak akkor merném nevezni, amikor a beteg először észleli, hogy jééé, hason fekve aludt el, vagy éppen e pózban ébredt.

 

No, de vissza a kezdetekhez, a műtét utáni napokhoz. Először is mielőtt bevonul az ember a műtétre, vesz legalább egy olyan cicifixet, ami egy számmal nagyobb a méreténél, és nincs benne semmiféle merevítő, drót, halcsont, merev csipke és egyebek. Mivel többfélével is próbálkoztam, egyértelműen az un. sportmelltartót tudnám javasolni, ami puha, képlékeny és főleg az anyaga homogén.

 

A műtétet követő napon vagy valamelyik doktor, vagy valamelyik nővér a szemöldökét felhúzva megkérdezi minden betegtől, hogy miért nincs rajta melltartó. Na miért? Hát elsősorban azért, mert a kutya sem mondta, hogy fel kellene venni, másodsorban meg azért, mert egy szokásos méretű melltartóba ugye nem fér bele a cici, a kötés és nem utolsó sorban a kötés alól kilógó csövek. De, ha még bele is férne, a beteg annyira nem mazochista, hogy frissen műtött cickóját valami kemény abroncsba szorítva senyvedjen, ergó tessék egy számmal nagyobb, elasztikus melltartóval érkezni!

 

Szintén a műtét utáni napok élménye a gyógytornásszal történő találkozás. Kezdem magam kínosan érezni, mert ha most a gyógytornász kapcsán is valami negatív dolgot írok, lassan úgy járok, mint az egyszeri ember, aki a kocsiban ülve hallja a rádióban a figyelmeztetést, miszerint a környék autósai vigyázzanak, mert egy őrült a forgalommal szemben halad. Autósunk körbenéz, majd fejét csóválva méltatlankodik: mi az, hogy egy? Minden őrült szembe jön. Párhuzamot vonva, úgy tűnhet, hogy e sorok írója egy összeférhetetlen, de minimum rendkívül rosszindulatú perszóna, aki az élő fába is beleköt. Az én változatom szerint persze egy átlagosan simulékony, átlagosan együttműködő, ám úgy tűnik átlagon felül peches beteg, aki előzetes infók hiányában szinte mindenre a saját kárán jött rá. Az egészségügyi dolgozók védelmében azért számolni kell azzal a téves feltételezésükkel is, hogy ha egy beteg neve előtt ott az a légypiszok, amit dr-nek rövidítenek, akkor rögtön azt hiszik, hogy az illető minimum akadémikus, de egészen biztosan mindent tud, és a világért sem bántanák meg azzal, hogy evidenciákat közölnek vele. Persze ennél szerintem egyszerűbb magyarázat, pl. hogy a férfi sebészek még nem hordtak melltartót (szerencsére), a többieknek meg még nem volt mellrákjuk.

Visszatérve a gyógytornához, az ember a műtét utáni napokban nem is látja át mekkora jelentősége van a műtött oldal rendszeres mozgatásának. Nem rólam szólna a történet, ha e területen minden flottul zajlott volna, hiszen a műtött társaimmal szemben volt szerencsém egy reoperációban részesülni, így amikor a második műtét után úgy nyolc órával megállt a gyógytornász az ágyam végében, próbáltam elmakogni, hogy tán jöjjön vissza kicsit később. Ő a legjobb indulattal magyarázta, hogy neki mára írták elő a tornáztatásomat, de sajnos többszöri nekifutásra sem sikerült meggyőzni arról, hogy a szerdai elrendelés a csütörtök éjjeli műtét előtt volt, így péntek reggel talán nem aktuális. Így mindenesetre lemaradtam a tornáról, de lemaradtam, pontosabban a betegtársaimmal együtt lemaradtunk a torna szerepét megvilágító tájékoztatásról is, így mindenki immel-ámmal párszor felemelte a kezét, és ezzel gyorsan túl is esett a dolgon. A tornáztatás kiemelkedő szerepét akkor értettem meg, amikor mintegy három hónappal a műtét után ismét elkezdtem hetente párszor uszodába járni, és a harmadik alkalom után látványosan kezdte visszanyerni a mellem az eredeti állagát. Hát persze, hiszen az úszástól javult a keringés (talán a nyirokkeringés is?), ettől több vért, oxigént, miegyebet kapott a műtéti terület, ami felpuhult, rugalmassá vált és egy hét alatt megszűnt az „idegenség” érzet. Nem kell tehát három hónapig várni, az úszás előtt, de a műtét utáni 8 órán túl, arany középútként tudnám javasolni a 24 órát követő óvatos mozgatást, majd a gyógyulással párhuzamosan a komolyabb tornáztatást, és amennyiben a sebgyógyulás engedi, az úszást, ami nálam szinte csodagyógymód volt.

 

A sebgyógyulás kapcsán pár szót érdemes a különböző ragtapaszokra is pazarolni, hiszen számos esetben a sebek, varratok gyorsabban regenerálódnak, mint az egyes ragtapaszok helyei. A műtét előtti hetekben már célszerű az érintett területet valamilyen jó minőségű testápolóval vagy akár egyszerű babakrémmel rendszeresen bekenni, mert ez segíthet a ragasztókkal feltépett bőr megóvásában. Amikor az ember első ízben tapasztalja, pl. a szövettani mintavétel után, hogy a ragasztószalag eltávolítása után piros, esetleg dagadt, vagy sebes lesz a bőre, nyugodtan tiltakozzon, ha legközelebb is ugyanolyat akarnak használni, mert az eredmény egyre rosszabb lesz. Végszükség esetére akár vihet is magával a patikában korábban megvásárolt hipoallergén tapaszt, de minden kötöző mélyéről elő szokott kerülni egy bőrbarát, gézhez hasonló állagú lapszerű ragtapasz, amelyből le lehet vágni a szükséges méretet.

 

A műtét után problémát okozhat még a műtött terület hőérzékenysége, nevezetesen amikor az első tavaszi napsugarak a sötét pulcsin át jótékonyan kezdték melengetni a mellemet, azonnal felugrottam. A fájdalom nem fejezi ki egzaktul a nap melege által kiváltott érzést, de rendkívül kellemetlen, pár perc után elviselhetetlen égető hatást keltett. Ha az ember nem szeretné hófehéren kezdeni a nyarat, akkor a kellemetlenség megelőzhető valamilyen puha fehér anyag melltartóban (esetleg fürdőruhában) történő elrejtésével, a teraszon történő „házinapozáshoz” nekem tökéletesen bevált két kihajtogatott papír zsebkendő.

 

Szólni kell még az áramütéshez hasonló érzésekről is, ami szintén nem nevezhető fájdalomnak, de olyan hirtelen hasít a műtött cicibe, hogy az ember óvatlanul is odakap, és csak késleltetve tudja kifújni a levegőt. Az első ilyen nyilalláskor majd szívbajt kaptam, azt hittem minimum elszakad valami belső varrat. A második-harmadik után már kissé depis voltam, így nem csoda, ha úgy éreztem, most szóródnak a rákos sejtek, ehhez tartozik ez a csinnadratta. Majd az egyik ilyen nyilallásnál éppen Vica barátnőmmel voltam, aki felvilágosított, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, lebutított változatban úgy magyarázta, most gyógyulnak a sebek, helyreállnak a szétvágott idegpályák. No, így már mindjárt más, ha tudtam volna, nem frászt kapok, hanem örülök, hogy milyen klasszul gyógyulok.

 

A gyógyulást akkor éreztem teljesnek, amikor egy hátmasszírozáshoz képes voltam gond nélkül felfeküdni a masszázságyra és még azt is elviseltem, hogy hason fekve jól rányomjanak egy-egy területre. Ehhez persze kellett majdnem öt hónap. Ez önmagában igazán nem sok idő, és ha az ember tudja, hogy nagyjából öt hónap, amíg az élete visszaáll a régi kerékvágásba, vidáman viseli. Ha viszont azt hiszi, hogy ez is olyan, mint egy vakbélműtét, és egy hónap alatt el is lehet felejteni, akkor párszor keserveset csalódik. De miért kéne csalódnia, amikor minderre előre fel is készülhet?

 

Így utólag már nem is olyan nagy dolog maga a műtét és a gyógyulás. Nem olyan nagy dolog, de azért soha nem vállalkoznék pusztán szépészeti szempontból valami hasonlóra…..

 

Így a nyár elején lassan már nem is emlékszem mi volt azon a téli napon, amikor szembesültem az invasiv tubularis carcinoma diagnózisával, de úgy hiszem maga a diagnózis, pontosabban a betegség nem lehet oka a lelki változásoknak. Az igazi ok a betegséghez és nem utolsósorban a betegség kommunikációjához, a környezethez való hibás viszonyban keresendő. A hibás hozzáállás biztosan belőlem fakad, azonban senki, de senki, aki ismerte, vagy akinek ismernie kellett volna a helyes utat, nem segített megtalálni azt.

 

Nem tudom, hogy mi lesz a történet vége, de úgy hiszem érdemes volt ezeket a néha értelmetlennek tűnő töprengéseket leírni, ha csak egy háziorvos vagy sebész vagy onkológus vagy bármely más területen dolgozó kollega elé görbe tükröt tudtam tartani. Görbe tükröt, amelyből megérti, hogy nem csak a szikét és az orvosi dokumentációt kell figyelni, nem csak a betege valamely szervét kell kivágni, bevarrni, helyrehozni. Görbe tükröt, amiben meglátja, mit is jelent, hogy a műtét sikerült, de a beteg meghalt. Vagy majdnem meghalt.

 

A görbe tükör másik oldalát a hozzátartozók elé szeretném tartani, amelyből talán megértik, hogy a beteg testén sokszor már nem is látszanak a varratok, a lelkén azonban még lehetnek hegek. A hozzátartozók elé tett görbe tükörben látniuk kell, hogy nem az az erős, aki nem sír, hogy nem az az egészséges, aki nem panaszkodik, és hogy sokkal, de sokkal nehezebb egyedül küzdeni.

 

Végül talán egy-két sorstársnak is segít, ha látja, hogy nem érdemes titkolózni, hősködni, ha nem szégyellni való gyengeségként kezeli a betegséget, ha megtanul kérni és elfogadni, megtanul meggyógyulni.