Az embernek néha napján eszébe jut, hogy mi is lesz azokkal a földi javaival, amit arra a bizonyos helyre már nem vihet magával.

Ifjú korában e témáról persze legfeljebb csak akkor gondolkodik, ha éppen pénzszűkében van és gyorsan listázza, van-e reális esélye egy nem várt, vagy éppen nagyon is várt örökségnek. Később aztán örökség híján szétgürizi magát és megteremti a szükséges és a szükségtelen földi javakat, amelyek ugyan önmagukban nem teszik boldoggá, de azért kéretik nem túl álszentnek lenni, mert ha boldoggá nem is, de kényelmesebbé nagyon is tehetik az életét. Aztán rájön, hogy nem minden ehető, sőt már az étvágya sem az igazi, a göncök nagy része pedig vagy kiment a divatból, vagy az elmélkedő személy formája ment ki a göncökből.

Egy szép napon, úgy hatvan körül már az is egyértelmű, hogy egy fiatal kézen ezerszer szebben mutat egy vasgyűrű, mint egy idősecske kézen a legszebb briliáns. (Kár, hogy ebben a kérdésben ifjú fejjel másként gondolkodunk, hiszen mennyivel több időt tölthettünk volna értelmes dolgokkal, ha nem a teljesen felesleges tárgyak megszerzéséért vállaltunk volna másod, esetleg harmad állást!)

Abban a korban, amikor a legokosabbnak hisszük magunkat, valahogy mégsem jövünk rá, hogy az autónak az a funkciója, hogy A pontból B pontba eljuttasson minket, akkor valahogy a színe, a formája, a márkája sokkal nagyobb jelentőséggel bír. Sőt, egy kicsit későbbi korban is fordítva ülünk a lovon, hiszen az öregedés elrejtésére, vagy talán kompenzálására egy utolsó rohamot indítunk, a legalább ezem-azom legyen meg, sőt legyen különb, mint a szomszédé zászlaja alatt.

A felismerés fénye csak akkor kezd derengeni, ha a mások által megcsodált autónkból kilépve először érezzük, hogy a szemekben nem irigység, nem elismerés csillan, hanem valami lesajnálás féle, azt suttogva, minek egy ilyen vénasszonynak egy ilyen autó. Sőt talán a hiper-modern szerelésünk, a tinisre fodrászolt frizuránk és kifestett arcunk láttán már nevetés is bujkál a szemek sarkában.

Kinek a finom jelzések, kinek az orrára koppintások, kinek pedig a pofára esések segítségével, de mindnyájunk értékrendje változik, biztosan nem véletlen, de a kor és tárgyaink külcsíne iránti vágyunk valahogy fordított aránnyal működik. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem ülünk egy rakás olyan, már feleslegesnek érzett halmaz tetején, amitől valahogy mégsem tudunk a legegyszerűbb gesztussal, pl. odaadom a hajléktalanoknak mozdulattal megválni. Még mindig nem jöttünk rá, hogy maga az adás a lényeg, nem pedig az adásért kapott vagy az esetek többségében csak elvárt hála. Érezni akarjuk a mindenhatóságunknak, a jóságunknak, a felsőbbségünknek azt a pici szeletét, amelyet az ajándékokért, ígéretekért, várományokért a rokonaink, a barátaink, az ismerőseink kénytelenek kifejezni, mivel többségüknek azért mégis csak volt gyerekszobája. Az persze ettől különböző dolog, hogy a hálás mosollyal párhuzamosan mi van a fejükben. Azt hiszem nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, az érzékelésen túli képességeink birtokában valami olyasmit hallanánk, hogy „mit kezdjek ezzel az ócska vacakkal”, vagy „azt a bizonyos dolgot bezzeg nem nekem adta”, esetleg „azt a bizonyos dolgot még a sírba is magával akarja vinni”? Sőt az sem kizárt, hogy a várományos naponta imába foglalja nevünket, no nem úgy, ahogy szeretnénk, hanem valahogy így: mikor fordul már végre föl az öreglány, hogy még én is élvezhessem egy kicsit a pénzét, lakását, stb.

Mindig úgy gondoltam, adni jó, adni könnyű, adni szinte kötelesség. Lehet persze, hogy ebben nem elsősorban az emelkedettség, hanem a számítás is dominált, hiszen miért kapna, aki nem ad? A pénz tulajdonképpen csak egy papír fecni, önmagában semmire nem használható, nem is szép, akkor meg minek gyűjtögessem? Azok a dolgok viszont, amiket a pénzért kapunk cserébe, szépek, hasznosnak, szükségesek, így hát a pénzt elsősorban költeni kell. Így aztán költöttem is szépen, már amíg volt mit. Amióta nem nagyon van, filozófiát váltottam, ez nagyban segít abban, hogy ma úgy gondolom, már nem is kell, nem is igazán tudnék vele mit kezdeni. Ahogy a kacatokkal sem. Sőt nem csak a kacatokkal, hanem a nagy dolgokkal sem. Hiába gondoltam úgy, hogy könnyű adni, valahogy ritkán találkoznak az odaadandó tárgyak és a szeretett, vagy legalább kedvelt személyek. Így aztán rengeteg értékes és kevésbé értékes holmi landolt olyan teljesen idegen embereknél, akik épp megvették valamelyik lakásomat, akiket kiöntött az árvíz az otthonukból vagy akiknek valamelyik ismerősöm éppen továbbadott valamit, amit tőlem kapott.

Visszatérve az első gondolathoz, van egy pár dolgom, amit ugye nem vihetek magammal. Nincsen viszont sem gyermekem, sem unokám, sem testvérem, így ha nem akarom a népes távolabbi és közelebbi rokonságot megőrjíteni a kiváló magyar parentéláris öröklési rendszerrel, amely szerint hosszas utálkozások sorozatát követve mind az ötvenen kapnának egy-két téglát és cserepet, praktikus lenne valahogy még életemben rendelkezni a dolgaimról. Nem tudom más leszármazók nélkül élő, pontosabban haló ember ezt hogyan oldja meg, de soha sem hittem volna, hogy ilyen nehéz a feladat. Miért is nehéz? Elsősorban azért, mert az ember ilyenkor szembesül azzal, hogyan és kikkel körülvéve élte le az életét. Annak sem könnyű, aki azt látja, hogy egyedül volt, van, lesz, így nincs körülötte senki, akit legalább javai által boldoggá akar tenni, így valami klassz nyugdíjasház vagy eltartó után kell néznie, ha csak nem olyan nagylelkű, hogy mindenét jó szívvel távolabbi rokonra, egy alapítványra, vagy valamilyen más nemesnek vélt célra hagyja. Ennél talán valamivel nehezebb annak körbe nézni, aki körül számos ember sertepertél, hiszen nem elég – legalább is úgy gondoljuk, hogy nem elég - őket számba venni, valahogy csoportosítani is kellene, legalább olyan alapfokon, hogy ki a barát, ki a jó szándékú átmeneti ismerős, ki a haszonleső, ki adott neked vagy tett érted valaha valamit és legalább ki az, aki soha nem szúrt hátba.

Aki még nem próbálta ezt végiggondolni, nem is hiszi el, milyen embert próbáló feladat, mivel elég nehéz lenne az egyes embereket önmagukban górcső alá venni, ezt bizony csak tükör előtt lehet vizsgálni, pont annyiszor nézni saját szemünkbe-lelkünkbe, ahányszor az éppen cincált emberre valamilyen címkét akarunk ragasztani. Annak ellenére, hogy nem könnyű, sőt sokszor sokkoló hatású az őszinte önvizsgálat, tiszta szívből ajánlom mindenkinek, hogy néha napján játssza el ezt a szituációt, gondolja végig, hogy ha holnap átlépne egy másik dimenzióba, hogyan, kinek és miért osztaná szét javait, ki, miért és hogyan emlékezne rá. Higgyétek el, csak nyertek a játékkal, hiszen még nem késő! Még lehet változtatni, még lehet elnézést kérni, még lehet önkritikát gyakorolni, még nem késő az értékrenden, a hozzáálláson, a nézőponton korrigálni. Végül is csak rajtunk múlik hogyan élünk, hogy szeretetre méltó, kedves, önzetlen vagy tüskés, magának való, savanyú emberként gondolnak ránk.

Beismerem, nem valószínű, hogy az elmélkedés eredményeként valaha olyan magas szintre érnék, ahol az ember teljesen önzetlenül, csak az adás kedvéért adna és nem számít a lelke mélyén valamilyen hálára, szeretetre, köszönömre. Abban viszont biztos vagyok, hogy pár órányi őszinte szembenézés után megláttam a saját szememben azokat a gerendákat, amelyek eltakartak egy olyan embert, akit csak azért töröltem a barátaim közül, mert nem tudott rám eléggé felnézni, egy másik azért nem lehetett a barátom, mert nem volt elég hálás nekem, egy harmadik azért esett ki a pikszisből, mert zavart, hogy nem elég intelligens. Mélyebbre nézve már látom, hogy számos kedves embert azért nem engedtem közel magamhoz, mert úgy hittem nem méltók a szeretetemre, mert úgy hittem a szeretet egy olyan korlátozottan rendelkezésre álló valami, amivel spórolni kell, amit ki kell érdemelni, amiért cserébe kapni kell valamit.

A tükörben egy felfújt egójú, üres tekintetű vesztest láttam, aki külsőleg nagyon hasonlított hozzám. Nagy szerencsémre azonban valaki felkapcsolta a fényt a rám visszanéző szemekben, így még nem érek rá a távozásomon gondolkodni, nem töprenghetek az osztozkodáson, mivel sokkal fontosabb dolgom akadt. Meg kell mondanom a barátaimnak, hogy szeretem őket!