A múlt században születtem, sőt az előző évezredben. Megfutottam az utamat, megvívtam a harcokat, talán a hittel volt a legtöbb gondom. Az írás annak látható megjelenési formája,  ami valahol kavarog bennem.  És nem vizsgálom azt, hogy érdemes-e...

Bennem a szavak mélyen nőnek
viselik terhét az időnek,
sokat mondóan, s mégis hallgatva,
ahogy a szöveg simul dallamba,
s mégis a kráter legaljáig
nem jutottam le.

Annyi mindent nem mondtam még el,
képpel, jelzővel, pár igével
nem lehet csóvát húzni égre,
jelet rakni a mindenségre,
hogy ahová kell, oda vigyék
a szóvirágok, hangvenyigék,
hallgató csendet ölelő rímek,
a bennem rejlő titkokat.

Ha a szavak már hűtlenek lettek,
nem tudod, olykor miért szerettek,
a szó, mely elhagyott, már nem a tiéd,
nincs irány, cél, nincs mikor és miért,
de a szőlőszemből must és bor lehet,
örömet, mámort adva, ha isszák,
még forgatva is a színt és a visszát,
s az is jó, ha tőkéd még terem.

Belőlem bújnak elő a szavak,
oldó kötések, áttörve falat
s gátat, kerülve tiltást és féket,
szurdokot, árkot, örvényt és léket -
 sokszor nem tudom, melyik az érték,
ami előbújt, vagy mi bent maradt,
a burgonya is virágot emel,
de értéke ott van a föld alatt,
kérdéseimre vajon ki felel -
tudom, nincs válasz, csak a nap halad.