Ahol a szivárvány íve véget ér,
és színei a légbe beolvadnak,

ahol  behunyja fénylő szemét a Nap,
s a fényhullámok sötétbe merülnek,

ahol a hajnal megszüli a reggelt,
s az éji álmok végleg elcsitulnak,

hol madárfütty és virágillat elfogy,
és nem simogat a kóbor, kósza szellő,

hol zene és szó a csendbe belehal,
s a belső hangok lassan elnémulnak,

ott mondj hálát a röpke földi létért,
mert mindezek már a semmibe hullnak –

ott a szív és lélek már cserben hagyott,
bár te még mindig hiszed, hogy létezel.